Katica Tanya

  Sok helyről hallottam, hogy a patcai Katica Tanyára érdemes ellátogatni. Megnéztem a honlapjukat, és úgy döntettem, hogy szerintem is érdemes lesz.

  Természetesen most is hoztuk a formánkat, mert a kirándulásra kijelölt nap reggelén arra kellett ébrednünk, hogy zuhog az eső (persze a gyerekeket már jól hangulatba hoztuk előtte) és nem úgy nézett ki, mint ami el akar állni. Így néhány nappal későbbre kellett halasztani a kikapcsolódást, addig is, Dominak minden reggel az első kérdése az volt: "Megyünk a Katica Tanyára?"

  Végül elérkezett a várva várt nap, amikor a Nap sem bújt el, végre útnak indulhattunk, és érdekes módon nem mi sürgettük a gyerekeket az induláskor, hanem ők minket. Mi minden utazáskor eljátsszuk a híres Shrek - Szamár jelenetet, most is 5 km megtétele után szorgosan kérdezgették: "Ott vagyunk már?"
  ... És amikor már ott voltunk, azt sem tudtuk, hol kezdjük a nézelődést. A legnagyobb sikert nálunk a játszóház és a csúszdák aratták, de tetszett az állatsimogatás, -nézegtés, sikeresen bevettük a lovagvárat, bár a királylány megmentéséről lecsúsztunk, és emiatt Eszter kicsit csalódott volt, de a kalodába zárva aztán ő is reménykedve várta a királyfit, a megmentőjét.
  A helyi étteremben ebédelni is lehetett, és a lelkesedés ezután sem tört meg, boldogan rohantak a tópartra, ahol nagyot ugráltak a trambulinokon, vízibicikliztünk a tavon.
  Délelőtt fél 10-től délután fél 3-ig (eszükbe sem jutott az ebéd utáni szunyóka) a játékok és látnivalók kb. harmadrészét tudtuk kipróbálni, tehát bőven marad újdonság a következő alkalomra. Ami biztosan lesz!

  

Hármasiker találkozó

Aki időnként fókuszál az RTL Klub esti magazinműsorára, bizony-bizony, akár fel is fedezhetett bennünket egy nyilatkozásnyira, amire - azon kívül, hogy benne voltunk a tévében :) - azért is vagyok rendkívül büszke, (aki már látott nyilatkozni, tudja miért) mert kamera előtt eddig még nem sikerült ennyi értelmes mondatot elmondanom, nem rángatózott az arcom, nem bénult le és hunyorgott az egyik szemhéjam, és még úgy sem veszítettem el a fonalat, hogy a riport közben Rékát egy korábbi "tragikus" baleset miatt kellett vigasztalni, Eszter mindenáron azt akarta, hogy vegye már észre a kamerás bácsi a rengeteg katicát, és inkább azt filmezze, Domi pedig, miután bemutatta a családot, és elmondta, hány éves, nem ragadhatta meg a mikrofont és nem énekelhette el a "hánnálánnát", egyszer csak úgy döntött, hogy unatkozik, és meglógott az egyik mondat felénél. Apu pedig annyira koncentrált (velem együtt ő is nagy médiaszemélyiség), hogy nem is vette észre, hogy eltűnt az öléből a fia, így a megkezdett mondatom egy hirtelen fordulattal úgy végződött, hogy "szökik a Domi", amit gondolom a riporter nem díjazott túlságosan.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Azt mondják, hogy a gyerek születése után teljes fordulatot vesz az ember élete. Egyszerre három gyerek születése után pedig olyan, mintha más dimenzióba kerülnél. 4 hónapig megszűnik a különbség a nappalok és éjszakák között, 14 hónapig nem is tudod, hogy milyen évszak van, 24 hónap után, amikor már néha-néha visszatérsz a való világba, előfordul az is, hogy télen meleg ruhát veszel fel, ha kimész, és úgy érzed a "külvilágban" nem változott semmi 3 év alatt, ugyanott folytatódik minden, mielőtt átlépted az "időkaput". Három egykorú gyerekkel nagyon izgalmas és változatos az élet, de a helyváltoztatás rendkívül ritka, mivel sok szervezést igényel, és nehezen kivitelezhető.

Így aztán az információszerzésre, kapcsolattartásra marad a jó öreg internet.

Egy szintén dimenzióutazó hármasikres anyuka gondolt egyet, és létrehozott a facebookon egy csoportot a hármasikres szülők részére. Lassan százhoz közelít a tagok száma, és van köztünk olyan is, aki maga is "triker",  28 éves! Kb. egy év tapasztalatcsere, és virtuális ismerkedés után felvetődött egy személyes találkozó gondolata is. 

Ez történt 2013.  július 13-án, Balatonfüreden, a Kisfaludy strandon.

Kicsit izgultam, mivel a fent nevezett strand előzetes kutatásaim szerint aránylag nagy területű, de úgy gondoltam, a tavalyi strandélményünk óta eltelt egy év, okosabbak, szófogadóbbak, kezelhetőbbek lettek a gyerekek. A találkozó így első alkalommal főleg a személyes találkozásra, ismerkedésre koncentrálódott, így semmi kötött programot nem szerveztek. Adva volt a strand, játszótér a gyerekeknek, és egy kijelölt hely két sátorral a "hármasikreseknek". Azt azonban nem kalkuláltam bele, hogy a gyerekek igényeit kielégíteni pont elegek leszünk ketten, elegek is voltunk, de csak erre. Ismerkedni, beszélgetni jöttünk, amiből az lett, hogy nem sokkal a bejárat után Réka meglátott egy Nagy Kék Vízicsúszdát, és onnantól kezdve menjünkakékcsúszdára-énakékcsúszdáraakarokmenni-anyuciikérlekmenjünkakékcsúszdára- légyszívesmenjünkakékcsúszdára - mikormegyünkmárakékcsúszdára 

- Szia J, ugye? Megismerlek a képekről...

(menjünkakékcsúszdára-énakékcsúszdáraakarokmenni-anyuciikérlekmenjünkakékcsúszdára- légyszívesmenjünkakékcsúszdára - mikormegyünkmárakékcsúszdára)

- De jó, sziasztok! Ugye Eszter, Réka, Domi? Ide pakoljatok, ez a terület a miénk.

(menjünkakékcsúszdára-énakékcsúszdáraakarokmenni-anyuciikérlekmenjünkakékcsúszdára- légyszívesmenjünkakékcsúszdára - mikormegyünkmárakékcsúszdára)

- Sziasztok, sziasztok, szia mindenki! :) :) :)

(menjünkakékcsúszdára-énakékcsúszdáraakarokmenni-anyuciikérlekmenjünkakékcsúszdára- légyszívesmenjünkakékcsúszdára - mikormegyünkmárakékcsúszdára)

Lepakoltunk, és visszamentünk a kék csúszdához. Kékcsúszdáztunk, kékcsúszdáztunk, illetve csak Réka kékcsúszdázott, mert csak ő mert lecsúszni, de ő is csak úgy, hogy elkaptam a medencében a csúszda végén. Eszter és Domi az érkezési medencében pancsoltak, amit rendkívül élveztek. Mikor már kellően lila volt a szájuk, beleegyeztek, hogy menjünk vissza a többiekhez, de természetesen Réka kikönyörgött még egy utolsó csúszást. Én ekkor már nem voltam a vízben, igyekeztem volna vissza, de Domi éppen ebben a pillanatban úgy gondolta, hogy remek móka lenne a medence partján pisilni, úgyhogy röptömben először őt, illetve a "sugarat" kellett átirányítani, és csak ezután indulhattam be a medencébe, hogy Réka vízben landolását biztonságossá tegyem. Ő persze rekordidő alatt ért fel a lépcsőn, ült a csúszdára, és annak ellenére, hogy addig minden csúszás előtt tízszer megkérdezte, hogy elkapom-e, ott vagyok-e, és ötször figyelmeztetett, hogy indul, most egy szó nélkül elindult, és amikor észrevette, hogy nem vagyok ott a csúszda végén (eszeveszetten evickéltem, hogy odaérjek a futásra alkalmatlan közegben), megijedt, és az út negyedénél, de már teljes sebességnél elkapta a csúszda két szélét, ami szörnyen felsértette a kezét (kb. 2mm-es karcolás), és még a pocakját is megütötte. Eközben Domi megtalálta az egyetlen kavicsos helyet a strandon, és új, "kacsázás a csúszda medencéjében" mókát akart kezdeni, de időben sikerült rövidre zárni ezt a műveletet is.
Rövidesen visszaértünk a telephelyre, kezemben egy légvédelmi sziréna hangerejével üvöltő gyerekkel, aki most már mindenáron haza akart menni. Egy kis keksszel és almával sikerült nagy nehezen elhallgattatni, ami már csak azért is volt fontos, mert ekkor már javában forgatott a kereskedelmi csatorna. Minden családot megkérdeztek, és amikor hozzánk értek, természetes volt a gyerekek számára, hogy a szörnyű balesetről ország világnak tudnia kell (tudják, minek van hírértéke, pedig nem is néznek híradót), a riporter pedig ki is használta az alkalmat, úgyhogy a velünk készült bejátszás ezzel az eseménnyel kezdődik. Egyébként mindenkitől sokkal többet és érdekesebbet kérdeztek, mint amennyi a műsorba bekerült, de úgy látszik, ennyit tartottak fontosnak abból, amit a hármasikresek életéről próbáltunk felvázolni.
A rendezvényre profi fotóst is hívtak, rendkívül jó képeket készítettek mindenkiről, kivéve persze rólunk, mivel mi a fotózás ideje alatt a strand másik végében kékcsúszdáztunk. A csoportképről szerencsére nem maradtunk le:

És hogy mi lett az ismerkedéssel? Kb. 3 anyukával tudtam 2 mondatnál többet beszélgetni, és kb. még kettővel bemutatkozni egymásnak.
A strandon alvást alaphelyzetben sem, a csúszdatragédia tükrében pedig végképp nem mertük bevállalni, így a strandon elfogyasztott ebéd után elköszöntünk, és haza indultunk. Mindenek ellenére nagyon jó élmény volt a gyerekeknek is, nekünk is a találkozás azokkal, akik hasonló cipőben járnak, mint mi, látni megelevenedni a facebook profilokat, a sok, vidám, kedves, cuki, gyönyörű triker-triót, jövőre pedig viszek egy plusz autónyi gyermekfelvigyázót, hogy érdemi eszmecserét is tudjak folytatni. :)

Íme két kis videó a műsorból:

"A ruhán mindig összeveszünk"

Tripla csoda egy időben

És aki még többre kíváncsi, Judit - akinek a blogjában először olvastam hármasikrekről - is ír nagyon élvezetesen és sok-sok képpel a találkozóról, az előzményekről, kicsit szervezői szemszögből is. :)

http://nomi69.blogspot.hu/2013/07/harmasiker-talalkozo.html

http://nomi69.blogspot.hu/2013/07/harmasiker-talalkozo-az-igazi.html

Szülői tudatmódosulás

Még élénken él bennem az élmény, amikor még gyermektelenként megkérdeztem az egyik újdonsült barát-apukát, hogy hogy vannak, mire ő azt válaszolta, hogy képzeljem, evés után egy jót büfiztünk, majd telerottyantottuk a pelust aranysárga kakival... Akkor alig tudtam rendezni a vonásaimat, és mosoly-grimaszolva választ kinyögni, hogy "dejó"...  Ma már értem.

A tudatmódosulás első jeleit akkor véltem felfedezni magamon, amikor egy ritkaságszámba menő, emberrel kettesben sétálás során lelkesen felkiáltottam, hogy "oda nézz, hogy húzza a repülő a csíkot!"

Több, mint három évnyi gyermekekkel-itthonlét után (melynek így utólag egyetlen percét sem adnám vissza) ez a tudatmódosulás egy bizonyos agymosottság-érzésbe torkollott. Hogy mik a tünetek?

- Nem értem a férjem vicceit

- Nem adok át fontos üzeneteket
- Félbehagyok mondatokat, aztán nem emlékszem, mit hagytam félbe, és nem értem, miért néznek rám várakozóan

- Számtalanszor mellágépelem a betűker

- Csak három nap, és kb. ötven megnézés után röhögök azon, hogy Eperkéék krikett helyett kroketteznek.

- Egész nap gyerekdalok járnak a fejemben, és néha ki is buggyannak belőlem.

- Sokszor nézek bambán

Mindezeket, és még sok mást, ami most nem jutott az eszembe, még el is tudnám viselni, de az, hogy néhány alkalommal szembesülnöm kellett azzal is, hogy felnőttekkel szinte egyáltalán nem tudok értelmesen beszélgetni, mert alig tudom kifejezni magam, mindehhez pedig egy a fejemben lévő vattapamacs-érzet társul, az utóbbi napokban egy depresszió-állapot felé kezdett sodorni.

Mindaddig, amíg ma a játszótéren meg nem jelent egy hölgy tűsarkú papucsban egy gyermekkel, aki segítséget kért egy kis dombon való felmászáshoz. A hölgy így szólt, szó szerint: "Most nem tudok utánad izé, mert nem gondoltam, hogy izé." ( kell mondanom, hogy azóta ismételgetem a mondatot azért, hogy most le tudjam írni?) És ekkor megnyugodtam. Hogy azért még nem tartok itt.

Persze meg aztán pláne, hogy azért mégis miért, mellesleg csupán akkor, nem?

Húsvét

Mint ahogy a születésnapot, a Húsvétot is hasonlóan vártam a tavalyi után, mert örültem volna egy kis tavaszi napsütésben tojás keresgélésnek, de az időjárás idén sem volt kegyes hozzánk, sőt, még jobban megszívatott, mint tavaly. Így aztán, mivel semmi kedvünk nem volt a hó alól tojásokat kotorászni, úgy döntöttünk, (szőr ide, szőr oda :))  idén is beengedjük a lakásba azt a szerencsétlen Nyulat. Meg is hálálta, mert mindent teletojt csokitojással és apró ajándékokkal. Így aztán Húsvétvasárnap reggel, amikor a gyerekek felébredtek, és kinyitották a szoba ajtaját, ámulva bámulták a sok színes finomságot. Vették is a kis kosárkájukat, és kezdték bele gyűjtögetni a zsákmányt. Domi azért nem ment annyira messzire - ti. ő az "az vagy, amit megeszel" mondás hűséges követője - rögtön elkezdte bontogatni és szájába tömni az elsőként megtalált csokitojást, és így haladt lassan, de biztosan, lépésről lépésre. Mire a harmadik tojást kezdte bontogatni, a lányok már összeszedték a többi nyolcszázat. Ragyogva a keresgélés izgalmától újabb és újabb rejtekhelyekre bukkantak rá (én meg időnként a kosárkából kicsenve újabbakat dugtam el).

Húsvéthétfőn mamához készülődve rá kellett döbbennünk, hogy az autónk akkumulátora lemerült, így egy kis "kényszerjátékot" kellett beiktatnunk az udvaron. Szerencsére aznap már tűrhető volt a hőmérsklet (legalábbis nem volt fagy és hóesés) és a kukásautó is visszahozta a buboréfújókat (ezt majd egy másik bejegytésben elmagyarázom), így elég jól mulattunk. Egyszer csak egy autó áll meg a kapu előtt, és kedves kis barátunk, Misi érkezett, hogy gondoskodjon arról, hogy mi, lányok továbbra is szépek maradjunk. Igen ám, de elkövettem azt a hibát, hogy az ünnep locsolkodós részéről nem meséltem nekik - sajnos a családban nem követik a fiúk ezt a hagyományt, én bánom, és ugyan magam előtt látom Apuci felvont szemöldökét, ahogy ezeket a sorokat olvassa, de jövőre megpróbálom rábeszélni egy kis apa-fia közös programra... Na, a lényeg, hogy a lányok nem tudták, hogy mi történik, és a gyönyörű és gyönyörűen mondott locsolóvers ellenére is úgy ordítottak és zokogtak, mintha szegény Misi permetezőszert fújt volna ránk, hogy kiirtsa a családot. Domi mindezt lefagyva szemlélte a motorján ülve. Szerencsére aztán megbékéltek, és megkínálták Misit csokival, sőt, még a kis kerti házikójukba is beengedték.

Aztán elindult az autó, és máris indultuk a mamához, ahol a sok unokatesóval játszva, mulatva töltöttük az ünnep hátralévő részét.

És hogy a Húsvét igazi jelentéséről se feledkezzünk el, a végén egy kis történet:

Réka nem akar ebédelni. Mondjuk neki, hogy ennie kell, mert attól nő szép nagyra. Erre ő azt feleli: 

- Én nem akarok nagyra nőni!

- De miért nem? - kérdezem.

- Mert ti (és itt nem akarta megnevezni, hogy ki, gondolom, általában a felnőttekre gondolt), mert ti már rosszak vagytok.

Azt hiszem, sokat tanulhatunk tőle...

A tikitiki

  Sokszor csodálkozom, amikor idegenek nem értik egyből, és visszakérdeznek, mit is mondott az imént valamelyik gyermekem. Természetes, hogy amikor azt hallom, "hóbabepffi" akkor Eszter nem találja Bercit, csak éppen tele van cumival a szája. 

  De vannak esetek, amikor még nekem is fel van adva a lecke, ha meg akarom érteni, ki mit mond, és miért, és mit keres.

  Ott van például Réka "papagálos" takarója. Ami éppenséggel vízilovakkal van tele. Vagy a "szálgapilosz", ami jópár napi hasztalan keresgélés után kiderült, hogy egy nagy fecskendő dugattyú része, ami mellesleg fehér és fekete színű, és Domi mikrofonként használja.

  Gondolkodtam azon is, hogy hogyan különböztessük meg a két mamát, a keresztnév és a lakóhely mama-vezetéknévként használása nem igazán jött a szánkra. Egyik ismerősünk Anyukámat mindig Nagymamaként emlegette nekik, így logikus volt, hogy a másik Mamát "Kicsimamának" nevezték el. (aki ismeri Őket, tudja, hogy még stimmel is...)

  Sok dolognak saját nevet adnak. A fagyiskocsi a "tililili", az "eggyet"a vitamin tabletta, a "lulikától" a Maoam frutti, (amit Julikától kaptak először), a "domit" a videokamera, Domi keze a "tapsológép", a Diótörő a "kéktánc", a Csipkerózsika a "sárgatánc", a gyümölcslevesben "szemüveg" (szegfűszeg) van, a Mickey üstököse az "esztikész", és biztosan van még, hirtelen ennyi jutott az eszembe. 

  Némelyik elnevezés gazdáját komoly fejtörés eredményeként találtuk meg, de a legutóbbi, Domi által feladott rejtvény megfejtése majdnem egy hónapig tartott. Amikor vasárnaponként hazafelé jöttünk a Kicsimamától, az út egy bizonyos részén Domi elkezdett kuncogni, és azt ismételgette: "Ott a tikitiki" (talán inkább t-k-t-k-nek hangzik). El nem tudtuk képzelni, hogy mi lehet az, és miért ilyen vicces (bár Domi esetében BÁRMI lehet vicces). Találgattunk, hogy talán az út mentén parkoló autók, vagy valami érdekes tábla, de éreztük, hogy nincs még meg a helyes megfejtés. Legutóbb aztán Apucinak beugrott, hogy lehet, hogy a kivilágított templom a tikitiki, talán a tornyán található óra miatt. Még azelőtt a hely előtt rájött, ahol Domi a röhögni és tikitikizni szokott, így kíváncsian vártuk, hogy akkor kezdődik-e el a műsor, amikor felbukkan a templom. És igen! Jött is az "ott a t-k-t-k hihihi", "ott a t-k-t-k hihihi". Leteszteltük. A következő faluban is, amint a templom elé értünk, kezdődött a tikitiki-kuncogás. Az már biztos volt, hogy a templomot takarja az elnevezés, de csalódottan tapasztaltuk, hogy az út során érintett templomok tornyának egyikén sincs óra. Már-már beletörődtünk, hogy az elnevezés miértje nem mostanában fog napvilágra kerülni, amikor Domi újra megszólalt. Azt mondja a tikitiki, hogy mehetünk. Hát ez meg mit jelenthet? Törtük a fejünket ezerrel, amikor Kőröshegyen a katolikus templom előtt Földvár felé kanyarodtunk, és Apu kitette az indexet...

  És az irányjelző komótosan mondogatta: TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI...

Az asztalon a "szálgapilosz"

Tripla Harmadik

  Mély nyomot hagyott bennem a tavalyi szülinap. Miközben már nagyon vártam a mostanit, ami ugye a Harmadik, egyszerre háromnak, kétezer-tizenháromban, egyre-egyre a szemem elé úszott az egy évvel ezelőtti rettenet, ahogy a szó szerint lázas erőlködésben - hogy legyen azért egy kis ünnep - kínlódunk,  majd a süvítő tűzijáték-bomba, ami végül feltette az i-re a pontot.

  Idén mindenre felkészültem: tömtem beléjük a vitamint, hogy ne legyenek betegek, közvélemény-kutatást végeztem - miután megnéztünk néhány családi felvételt az unokatesók korábbi tűzijátékos szülinapjairól - legyen-e torta-tűzijáték, melyre 2:1 arányban igen választ kaptam. (Réka, aki a legszókimondóbb,  azt mondta "Az enyémen ugyan ne legyen!")

  Betegség nem lett, tűzijáték lett csodatortán, a szokásos sajátmarcipános Mamaműhely-munka:

  Már a délelőtti csinos ruhába öltözés lázba hozta őket - kivéve Domit, aki igazi pasihoz méltón mostanában nem hajlandó mást felvenni, csak "csíkos" (az oldalán van egy csík) melegítőt, csíkos zoknit és hamisítatlan rajongóként Halász Jutka néni Csiribiri pólóját. Még szerencse, hogy mindhárman kaptak egyet, és mivel a lányok nem veszik fel, mert az a "Jutkanénié", Domi kedvére váltogathatja a hármat. (Egyébként meg ne panaszkodjak, mert azt is megtehette volna, ami szintén mindennapos, hogy amint 20C° fölé megy a hőmérséklet, zokni, gatya le, s így, félpucéran szaladgál fel-alá a lakásban.)
  Aztán Apucival - fúvós gyakorlat ide vagy oda - liluló fejjel, szédelegve fújtunk és akasztottunk fel vagy 30 lufit, köztük két "óriást" is, (1m átmérőjűre hirdették,  de én már kb. 40-45 cm-nél rettegtem, mikor robban az arcomba, így nem is fújtam tovább), amik szűken negyed órát éltek, mivel a lányok lekönyörögtek őket a plafonról, Domi meg rájuk ült...
  Majd következett a torta, tűzijátékkal, ami nem robbant, az ajándékok, amiknek egytől egyig mindenki örült, nagy játék, ami az ebéd és szunyóka után estig folytatódott.

  Mivel ez a ő napjuk, én minden kérésnek engedtem, (amit rendesen ki is használtak), fogcsikorgatós mosollyal töröltem fel tizedjére is a kiömlött buborék folyadékot, sóhajtozva nyugtáztam, hogy ez már az ötödik kindercsoki volt, és reménykedtem, hogy másnap nem lesz hasfájás...
  Mekkora öröm volt látni őket, hogy tudják, ez a nap róluk szól! Még három nap múlva is mindenkinek azt mondták, akivel találkoztak, hogy "Boldog Születésnapot!"

                      

Mikulásra várva

Jó lenne, ha egy évben kicsit többször jönne Mikulás és Jézuska, igazán jól fel lehet használni a várakozást egy kis jó viselkedésre serkentésre...

Domi már hetek óta minden nap legalább ötször kinéz az ablakon, és utána megjegyzi, hogy mindjárt esik a hó és akkor jön is a Télapó. A Mickey Egér játszótere sorozat Mikulásmentő részében 

(amin egyébként erősen gondolkodom, hogy fogok később magyarázni - eléggé kiszínezték a történetet. Nem elég, hogy amerikásan Karácsonykor Mikulás jön, de van egy Mikulás NÉNI (!) is, aki a Mikulás felesége, pedig a Mikulás egy püspök, ugye. A rénszarvast meg nem is Rudolfnak hívják.)

elég sokszor elhangzik, hogy ha valaki nem viselkedik jól, nem kap ajándékot. Erre elég egy fél mondattal figyelmeztetni őket, és máris abbahagyják a veszekedést, hisztit, vagy az éppen aktuális csínytevékenykedést. 

 Ma a lányok részéről egy kicsit több volt a hiszti a kelleténél, nem használt a fél mondat sem, ezért a porszívózást félbehagyva kénytelen voltam felhívni a "Mikulást" (Aput - akinek mellesleg rögtön tele lett a gatyája, hogy mit fog dörmögő hangon mondani, és nem röhögi-e el magát), hogy mutassák csak meg neki is, hogy milyen szépen tudnak hisztizni. Amint elkezdtem tárcsázni, a lányok rögtön behúzták a nyakukat és elcsendesedtek, Domi pedig fogta magát, bekapcsolta porszívót, húzott vele egyet-kettőt, lekapcsolta, majd odajött a telefonhoz, hogy ő is akar beszélni. Közölte a Mikulással, hogy ő porszívózott is, majd elégedetten visszaült a kanapéra mesét nézni.

 Innentől kezdve én vettem át a beszélgetés fonalát és gyorsan elköszöntem, mert a "Mikulás" hörögve röhögött a vonal másik végén...

 Gondolom, azért Domi fog egy plusz csokit kapni tőle a porszívózásért...

Spontán program - tőmondatokban

Anyu: - Elszaladok a Dm-be, elfogyott a popsitörlő (Réka épp az ölemben ül)
Apu:   - Oké
Réka:  - Nem megy Anyu!
Apu:   - Nem mész?
Anyu: - Réka nem enged.
Apu:   - Vidd magaddal.
Anyu: - Végül is...

Anyu: - Gyere Réka, öltözzünk!
Réka:  - Jó!

Eszter: - Pápá Réka!
Domi:  - Pápá Réka!
Réka:   - Pápá Eszti, pápá Domi!

(puszi-puszi-puszi, ölelés)

Réka:  - Esztike is jön!
Anyu: - Pápá, Esztike!
Réka:  - ESZTIKE IS JÖÖN!!!

Anyu: - X*mgrr*

Anyu: - Akkor menjünk mindannyian!
Apu:   - Jó.
Anyu: - Öltözzünk!

Esztike: - Kaki vaan!

Anyu, Apu: - *=&#v**"+

Induljunk!

Lépcső tetején:
Réka: - Kék cipő jó lesz.

Lépcső alján:
Réka: - Nem az a cipőőő!

Anyu: - Na jó, megszáradt már, amit tegnap összesároztál.
Réka: - Jó.

Udvaron:
Réka:  - Nem az a cipőőő!
Anyu: - Nem érdekel.

Kocsiban:
Réka: - Nem az a cipőő!
Réka: - Nem az a cipőő!
Réka: - Nem az a CIPŐ!!!
Eszter: - Cumiiii!
Anyu: - I...
Réka: - NEM AZ A CIPŐŐŐ!
Anyu: - Itt a cumi?
Apu: - Nincs. Menjünk.
Réka: - NEEM AAAZ AAA CIIIPŐŐŐ!
Eszter: - CUUMIII!
Domi: - Hihi :)
Apu: - Visszamegyek a cumiért. Ne bőgjön.
Anyu: - Jó.
EszterRéka: NEM AZ CUMII A CIPŐŐ CUMIII NEM AZ A...

Apu:  - Itt a cumi.
Réka: - NEM AZ A CIPŐŐŐ!
Apu:  - Induljunk!
Eszter: - Berciii! BEEERCIIII ! (Réka: - NEM AZ A CIPŐŐŐ)
Apu: - Menjünk!

Első utcasarok:
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Anyu: - Akarod ezt hallgatni Szántódig?
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Apu: - Tessék?
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Anyu: - AKAROD EZT HALLGATNI SZÁNTÓDIG? VAGY ITTHON MARADSZ A LÁNYOKKAL?
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Apu: - Rád bízom.
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Anyu: - Tessék?
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
 ....

Apu: - Kiszállás lányok!
Domi: - Hihi!

....

Domi: - Vótam a vásárolni. Hintáztam. Beleraktam. Kosárba.

Beszélgetünk

Nincs olyan szülő, aki ne várná türelmetlenül gyermeke első értelmes szavát, hogy aztán fűnek-fának elújságolhassa, hogy bizony, már beszél, és olyan tisztán kimondja, hogy mama, hogy az egyszerűen fantasztikus! Nem tagadhatom, én is kíváncsian vártam, hogy mi lesz az az első, félreérthetetlenül felismerhető szó (esetleg kifejezés, vagy mondat), amit valamelyik csemetém fog produkálni, hogy aztán az összes létező fórumon eldicsekedhessek vele. Miután aztán Domi egy pelenkázás alkalmával a sok te-te-te, ba-ba-ba és ge-ge-ge közé diadalittasan beszúrta, hogy kaki, földbe gyökerezett a lábam, és rögtön lemondtam arról, hogy az üzenőfalakat "kaki"-val írkáljam tele.

Aztán, ez a magyar nyelv, minden árnyaltsága és kifejezősége ellenére, azért jól kiszúr az anyukákkal. Annyira szeretné már az ember hallani, hogy megszólítja drága kisbabája, de annyira nehéz szót találtunk ki erre a szerepre, hogy még kétévesen is alig tudják tisztán kimondani. Fogvicsorgatva mosolyogtam, amikor Réka egyévesen, fülég érő szájjal és imádattól csillogó szemekkel közölte az apjával, hogy "Apucika"... Én meg maradtam az "Ö", esetleg "Aji". Még kb. egy évet kellett várnom az első "Ancikára"...

Eszter babanyelv-meséjét pedig bármennyiszer meg tudnám hallgatni:

Ma már szépen, aránylag tisztán beszélnek. De néha úgy érzem, a gyerekekbe be van kódolva a szülők beégetése. Elég nehéz kezelni az olyan helyzetet, amikor Domi mindenkivel, akivel séta közben találkozunk közli a nagy felismerést, miszerint "anyának nincs kukija" (kell-e mondanom, hogy előzetesen - természetesen otthon, és nem az utcán - egy villám mozdulattal le is ellenőrizte)

Vagy amikor kedves nénik csodálják, kérdezgetik őket, Réka pedig válasz helyett felém fordul, és jó hangosan megjegyzi: "Mindjárt elmennek"...

Aki ismer minket, tudja, hogy nem beszélünk csúnyán. Mindent gyermekbarát nyelven nevezünk meg. Na de bizonyítgathatnám ezt azoknak, akik az alábbi eset tanúi voltak:

Séta közben mindig megállunk egy háznál, ahol nagyon sok cica (legutóbb hetet számoltunk) lakik, percekig figyelik, szólongatják, "számolgatják" őket. Néhány nappal ezelőtt, akkor, amikor hűvösebbre fordult az idő, Eszter beordított a kerítésen: "Te cica! Állj fel a betonról, mert megfázik a s*ggeeed!"

Nna. Lehet, hogy jobb volt, amikor még nem beszéltek?

Öltözködünk

Alig vártam a jó időt, hogy ne kelljen minden kimozdulásnál az enyémen kívül három harisnyát, három pulóvert, három kabátot, három pár kesztyűt, három sálat, három sapkát, három pár cipőt/csizmát felvenni. Ez így alapból kb. fél óra, de külön kedvelem azt, amikor már mindhárman fel vannak öltözve, az ajtó felé indulunk, ők mennek előttem, és hirtelen bűzfoszlány csapja meg az orrom. Nem akarom elhinni, de a szag erősödik. Megkeresem a bűnös popsit, kihámozom a tettest a ruhahalomból, megteszem a szükséges intézkedéseket, visszaöltözünk. Ha még mindig érzek illatot, újabb ellenőrzés, "hibajavítás" és már indulhatunk is. Jó esetben nem megy el ezzel az egész kintlétre szánt idő...

Ezzel szemben, nyáron csak felkapunk egy (x3) szoknyát/rövidnadrágot és szandált és már szaladhatunk is az udvarra. Még a bűzbomba csere is bőven belefér.
Gondoltam én.
De.
Az én kis lánykáim közben csajok lettek. Mindig annak a híve voltam, hogy az ikreket ne öltöztessük egyformán, hiszen külön egyéniségek, meg stílus, meg bla-bla-bla.... Ez az elvem (is) kezd lassan megdőlni. Miért is? Lássuk csak, hogy történik nálunk egy öltözködés:
Kikeresem a ruhákat, jelen esetben legyen most ez szoknya. Feladom az egyik lányra, borzasztóan tetszik magának, megy a tükörhöz illegni. Aztán jön a másik lány, a másik szoknya. Ez is gyönyörű. Közben az első topmodell visszatér, és meglátja, hogy a másodikén eggyel több masni/fodor/satöbbi van. És ekkor az ő szoknyája már nem kell. A másiké kell. De a másiknak meg nem kell az egyiké. Jó esetben meg tudom győzni őket, vagy találok egy olyan variációt, ami mindenkinek megfelel. Lehet, hogy fogok venni néhány egyforma ruhát?

Egy terítőben is csinos vagyok (Eszter)

Réka annyira tetszik magának, hogy dalra fakad:

Néha Domi is beszáll a vitába:

Pillanatkép

...Megnyugvással hallgatom a konyhába szűrődő vidám játék hangjait. Az idillt méltatlankodó sírás töri meg. Kíváncsian megyek hozzájuk: mi történt már megint? Lenézek az erkélyről, és látom, hogy a barátok - Berci és Pótci néhány más játék társaságában a földön hevernek szomorúan. Már készülök a büntetésre, majdnem kimondom: "...akkor estig nem látod, ott marad...", de az utolsó pillanatban mást kérdezek: "Ki dobta le?" "Ledobta Réka"- feleli sírva Eszter, a kis barátok gazdája. "Te voltál, Réka?" - kérdezem. "Hát esett a esső"-feleli. "És ki dobta le a Bercit?" "Hát csupa sár minden" - terel tovább. "Te dobtad le?" - faggatom. "Hát csúszik a jááda" - magyarázza kerek szemekkel. Mindent értek. Elrejtem a mosolyom, és már a lépcsőn lépkedek lefelé. Eszter kitörő örömmel fogadja kis barátait, és a játék folytatódik...

Ijjaj, úgy élvezem én a...???

Úgy gondoltuk, hogy mivel nagy, okos és szófogadó gyerekeink vannak, megérdemlik (ha már ugye a partján lakunk), hogy elvigyük őket a Balatonba fürdeni.

Naivan ketten mentünk a három gyerekkel, és mint ahogy nemsokára ki is derült, a felnőttek létszáma kevésnek bizonyult.

Úgy terveztük, hogy amíg Apu felfújja az úszógumikat, addig én levetkőztetem a gyerekeket. Igen ám, de: 1. az úszógumik nagyon lassan fújódtak, 2. a strand területén annyi "mindenképpen-most azonnal-meg kell nézni" dolog volt, hogy hol egy bugyival, hol egy másik gyerekkel a kezemben futkosva próbáltam visszaterelgetni a harmadikat. Nagy nehezen azért eljutottunk odáig, hogy belemenjünk a vízbe. A csücsülős úszógumi - Eszterét kivéve - kettő egész percig bizonyult érdekesnek. 

Réka hajtogatni kezdte, hogy "kiszááász",  Domi is a lépcső felé vette az irányt, Eszter pedig úgy döntött, hogy át akar úszni Tihanyba. Jól van - gondoltuk - Apu átúszik Eszterrel Tihanyba, én pedig kimegyek a másik kettővel a partra játszani. Ideális megoldásnak tűnt, csakhogy, mikor felértünk a lépcsőn, Domi úgy döntött, hogy visszamegy. Rékával a kezemben mentünk utána, mert Eszterék már messze jártak. Rékának nem igazán tetszett a dolog, de amikor a vízbe értünk, megszólalt, "leszááász". Letettem. Ekkor Domi újra a lépcső felé indult... Rékát felvettem (időközben szerencsére újra elhangzott a "kiszááász"), és a part felé indultunk. Miután ezt vagy ötször megcsináltuk, rájöttem, hogy Dominak a lépcső tetszik. De nagyon. Sem az egyik, sem a másik irányba nem volt hajlandó másfél méternél nagyobb távolságra távolodni tőle. Ez a játék nekem nagyon nem tetszett, egyrészt, mert a lépcsőt mások is szerették volna használni, másrészt majd' leszakadt a karom, harmadrészt pedig én még vékony koromban is azonnal nyakig merültem még a térdig érő vízbe is, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem, most meg ide-oda, fel-le cikáztam az ezer parton ülő szeme láttára. (akik remélhetőleg inkább a gyerekeket nézték). Lázasan törtem a fejem valamiféle megoldáson, hogyan tudnám Domit a parti telephelyünkre csábítani, főleg azért is, mert Réka kitalálta, hogy ő bugyikát kíván húzni. Próbálkoztam "mutatokvalamiérdekessel" "adokvalamifinomságottal", de őuraságát csak a Lépcső érdekelte, fel-le, fel-le. Már nem is emlékszem, hogy hogyan, de odaértünk a cuccainkhoz, ahol kiderült, hogy szegény Rékának pisilnie kellett (most tesszük az első lépéseket a szobatisztaság felé, és még nem tudja megmondani, mi a baja, és én sem értem minden jelzését),  a strandon pedig csak a bugyika volt az egyetlen dolog, ami biztonságérzetet adott neki ebben a témában. Végre ezt a problémát megoldottuk, De Domi továbbra is a lépcsőt akarta. Én pontot tettem az ügy végére azzal, hogy felhúztam rá egy pelust (mondani sem kell, hogy hatalmas sírások közepette). Végre aztán Apu és Eszter visszaértek Tihanyból. Domi nála is bepróbálkozott, és mivel ő azt hitte, hogy Domi fürödni akar, (a hatalmas ordítástól nem tudtam figyelmeztetni a lépcső-szerelemre) elindult vele be a vízbe, pelenkástul. Az apukák általában nem tudják, hogy egy sima pelenka hogy működik a vízbe merülve. Természetesen a pelenka hatalmassá duzzadt, Domi úgy jött ki a vízből, mint Vízipók, hatalmas potrohhal. Érdekes módon az, hogy vizes lett a pelenkája, elvette a kedvét a további lépcsőzéstől és hisztizéstől, így viszonylag kulturált módon átöltöztettük őket, és a csúszdák és hinták felé vettük az irányt. Ez a része a "szórakozásunknak" egészen jól sikerült, mindenki mászott, csúszott, hintázott, nevetett, mosolygott... Csakhogy a nap minden este lemegy, kell néha vacsorázni is, és előtte még haza is kellene érni, de egy (három) játékban elmerülő gyerek ezt valahogy soha nem akarja tudomásul venni. Soha nem szokott baj lenni a játszótéri hazaindulással, de most...! Úgy üvöltöttek, mint még soha, de tényleg, folyt a nyál a szájukból, t*konybuborékok jöttek az orrukból, két lánnyal a hónom alatt, Apu a csomagokkal és Domival, vöröslő fejjel (ővék is és az enyém is) rohantunk át a strandon az autóhoz, amibe egy kemény birkózó VB döntő nehézségű meccs után végre sikerült beülni. Az ordítás hazáig tartott, majd a ház elé érve nyugtázták, hogy "megérkeztünk".

Szóval, animátorok, ha a strandra programokhoz vendégcsalogatóra lenne szükségetek, csak hívjatok minket. Garantált a siker.

Berci életre kel, és segédet is nevel

Berci, a kis bohóc-kendő, csaknem két éve Eszter elválaszthatatlan jó barátja. Élete minden kis mozzanatának tanúja. Ám ez a csendes kis megfigyelő szép lassan életre kelt. Ez először abban nyilvánult meg, hogy Eszternek még nem szabadott elaludni, mert Berci táncolt. Reggel nem szabadott zoknit húzni, mert Berci tornázott. Mégpedig úgy, hogy Eszter lábujjacskái közé dugta sapkájának a csücskét. Hogy is képzelhetjük azt, hogy ilyenkor zoknit húzunk? Az ebédnél is elsőbbséget élvez Berci. Persze, csak ha az étel nem annyira finom...
Aztán néha rosszalkodni is szokott Berci. Például, egész közelről meg akarja nézni a kakit a pelusban. Ilyenkor, és hasonló csínytevésekkor Eszter rászól: Berci, mit csinálsz?
Az az igazság, hogy Berci kicsit öregszik. Kicsit kopott, "kicsit" piszkos, kicsit rojtos a sapkájának a csücske. Talán ezt ő is érzi. Talán ezért is érezte úgy, hogy itt az ideje utódot nevelni. Kis inasa most már szinte állandó társuk lett. Mindenhová együtt mennek: Eszter, Berci és inasa Pótci és néha egy kiflivég is...

Elalvási "bogarak"

Korábban már említettem, hogy az elalvással soha nem voltak komolyabb gondjaink, de néha-néha előfordul - túlpörgés, fogzás, készülő betegség, front, telihold idején - hogy ez is nehezebben megy. 

Ők persze nagyon együttműködőek ezen a téren is, és igazán kreatív dolgokat képesek kitalálni elalvásuk megkönnyítése érdekében.

Elsőként itt vannak a "kellékek": Eszternek Berci és a cumi, Rékának a papagájos takaró (egy hatalmas, vastag téli takaró, most nyáron is ezt hurcolja, és ezzel kell takarózni, hiszti után higgadni, néha még ebédelni is) és a hüvelykujja (szerencsére ezt soha nem hagyjuk el), Dominak pedig egy víziló formájú párnácska. Ez az alapfelszerelés, ezek nélkül el sem kezdhetjük a kényes műveletet. A nélkülözhetetlen kellékek köre időnként jelentősen kibővül. 

Réka nemrég például úgy érezte, hogy muszáj még a kezében tartania két teniszlabdát, egy dobókockát és egy kisautót ahhoz, hogy el tudjon aludni. 

Eszter tegnap három darab pogácsával akart ágyba bújni. Le kellett a párnája mellé tenni a tányérkában, e nélkül hallani sem akart az alvásról. ( tudjátok - "nem tudhatod, mikó' esző utoljára..." - (Narnia))

Domi kevésbé ragaszkodik a tárgyi feltételekhez. (Bár tegnapelőtt este alig tudtam meggyőzni arról, hogy az autó csicsikázni szeretne, és nincs kedve a radiátor tetején gurulni - kereplő-szerű hangot hallatva) Őt cselekedetek segítik az elalvásban. Tapsikolás, nyelvcsattogtatás, milyen-magasan-tudok-sikítani-kipróbálása. Van, mikor nekem kell cselekednem, pl. altató mondókát mondani - ami igazán nagy kihívás akkor, amikor a célszemély röhögőgörcsöt kap a "tente" szó hallatán. De olyan is volt, hogy hosszas küszködés után, egyszer csak a két mutatóujját bedugta a két fülembe, és pár pillanat múlva aludt is.

Ezeknek, és még számos, itt nem említett kelléknek és rituálénak köszönhető, hogy az elalvás nálunk zűrös időszakokban is gyors és zökkenőmentes. :)

Így alszunk mi...

Mielőtt a gyerekek megszülettek, igazi mormota voltam. Képtelenségnek tűnt korán kelni.

Most az tűnik képtelenségnek, hogy akár 1/2 8-ig is aludjak... Na, nem bánom, mivel nem voltam túl büszke a mormota-tulajdonságomra, örültem, hogy az ösztönök, hormonok szinte zökkenőmentesen átállítottak a bagoly-létbe.

Semmi panaszom nem lehet a gyermekeimre az alvás terén. Amíg kicsik voltak, evés után csak letettük őket, és aludtak. Úgy gondoltam, ez soha nem lesz máshogy. Egészen addig, amíg nem döntöttek úgy a fogacskák, hogy ki szeretnének bújni. Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy ezért kissé haragszom rájuk. (Pedig hogy örültem az elsőnek!) Igazából még így sem lehet okom panaszra: nem volt túl sok éjszakázás, negyedórás vigasztalhatatlan üvöltés is csak néhányszor, a nyöszörgős felébredések is könnyen áthidalódtak egy-egy simogatással, cumival, ringatós vigasztalással. Így utólag nem tűnik vészesnek. De akárhogy is számoljuk, bármilyen kevés is hárommal megszorozva, soknak tűnhet... Ott és akkor.

Aztán jött a "nekemcsakanyakell"- időszak. -Szor 3... És megindultak az éjszakai vándorlások. - Szor 3. Amikor az éjszaka kellős közepén összevesznek rajtam. Amikor egy rajtam fekszik, két oldalról meg bújik szorosan a másik kettő. Mozdulni sem tudok. Amikor esély sincs arra, hogy Apu besegítsen, mert Csak. Anya. Kell. És ez igazán megtisztelő és tényleg nagyon-nagyon boldogító, de nem túl pihentető...

A lányok már túljutottak ezen az időszakon. Jönnek éjjel, de nem létszükséglet a fizikai kontaktus. Csak a közelben legyünk. És Apu is jó. Néha ugyan összevesznek a papagájos takarón, de többnyire alvás van. Domi mindig is anyásabb volt. Azt mondják, a fiúk általában. Hallom hajnalban, ahogy dübörögnek a kis lábacskák a parkettán. Anyucit keresi. Vagy a közös alvásra kijelölt matracon vagyok (a franciaágyunkon nem férünk el öten...), ha pedig Apuci az éjszakás, akkor a hálószobában. Megkeres. Megtalál. Odabújik. Lelóg a fenekem az ágyról. Máskor a szőnyegen fekszem...

Tegnap Apu volt az éjszakás. Én a franciaágy közepére feküdtem, ha jön hajnalban Domi, legyen helye. Reggel 1/2 8.  Egyedül fekszem az ágyon. Domi az ágyában aludt egész éjjel. Most ébredezik. Hiányérzetem van.

Ma reggel a matracon várom a reggelt. A lányok hajnali kettő óta mellettem fekszenek. Aztán hallom a lábacskákat. Ő is jön. 7 óra van. Odabújik mellém. Pici karjaival átöleli a nyakamat. Így alszunk még fél órát. Így teljes a kép. Háromszor :)

Aranyosságok

Kedves szomszéd nénink, Piroska néni gyakran átjön meglátogatni minket. Nagyon szeretik a gyerekek, sokszor emlegetik is. Kezdetben Réka "Pokos néninek" hívta, de amikor továbbfejlesztett változatként "Pojoszka" néniként emlegették, úgy éreztem, lépnem kell. A következő "Pojoszkánál" leültünk és próbáltam segíteni kimondani helyesen a néni nevét. "Pi-ros-ka" néni - tagoltam. "Pojoszka" - jött a válasz. Hirtelen eszembe jutott, hogy a színeket már ismerik. "Mondd, hogy piros...ka" - kértem. Néz rám nagy szemekkel... "Na, - sürgettem - piros..." "Kék-ződ-sága" -vágta rá diadalittasan. Feladtam. Szerintem Piroska néni nem fog megsértődni....

Domi, ha azt akarja, hogy felvegyem, odaáll elém, és azt mondja: gyeje kicsim! vagy gyeje babámm!, Gyeje madajam!

Egyik reggel még a katicás pizsimben voltam, amikor odabújik hozzám, hogy vegyem fel, miközben mondja: "Gyeje katicám!

Miután elszörnyedve szembesültem a mérlegen megjelenő számokkal, elhatároztam, hogy tornázni fogok. Elővettem a pilates DVD-t, és elkezdtem a bemelegítést. A gyerekek nem tudtak mit kezdeni azzal a látvánnyal, hogy bálna-anyu a földön fekszik. Gondolták, segítenek rajtam. Eszter együttérzően mellém feküdt, Réka a kezemnél fogva próbált felhúzni, ezzel egyidőben Domi a mellkasomra pattant és az időközben felcsúszott pólóm miatt szabaddá vált hasamat kezdte paskolni. Mondanom sem kell, a mutatvány röhögésbe fulladt, de azért hősiesen végigcsináltam... 3 súlyzóval...

Nagyon szeretik a zenét. Mindenre táncolnak, még a formabedobós játék vonatzakatolás hangjára is. Eszter teljesen transzba esik, ha zenét hall. A balettet szereti a legjobban. Nézi a koreográfiát, és próbálja lemásolni. Természetesen előképzettség híján talán csak én látom bele mozdulataiba az igazi tánclépéseket.



Nemrég megnyitottam a fb-on egy hivatkozást, meghallották ők is a számot. Azóta minden nap többször le kell játszani, és tombolnak rá :)

Van még valaki Domin kívül, akinek csikis a foga?




Végül egy találós kérdés: Mit mond Domi?

A piros történet

Többször ültem már le, hogy írjak valamit, de soha nem jutottam tovább egy mondatnál. Egy ideig most is úgy tűnt, hogy ez lesz az a mondat, aminél nem fogok tovább jutni, de erőt veszek magamon.

A válságnak több oka is van. Egyrészt - be kell vallanom - vannak kicsit kényszeres dolgaim. Ez a "monkosság" (ld. Monk, a flúgos nyomozó) néha gátol bizonyos dolgokban. Most nem arról van szó, hogy számolom utazás közben a fákat (na jó, amióta vezetek, erről leszoktam :) ), vagy hogy hány szelet hagymát, uborkát, paradicsomot vágok. A blog létét az sem zavarja, hogy nem tudom sokáig nézni, ha ferde egy szőnyeg, vagy kilóg a sorból egy könyv. (Igazán nem értem, hogy kire üthetett Réka, amikor  nem kér a csokit, mert piszkos lesz tőle a keze...)

Ami az itteni válság okozója, az monkosságom azon része, amit úgy tudok legjobban elmagyarázni, hogy ha van egy képem, amit ki kell színeznem, és azon van egy iciri-piciri piros virág, de nekem elveszett a piros ceruzám, addig amíg nem találom meg, el sem tudom kezdeni a kép színezését...

Blog-vonatkozásban pedig annyi történt, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy nagyon égő-e leírni egy olyan történetet, ami rendkívül mulatságos, de az én szórakozottságom és rendetlenségem (mert bármily furcsa, monkosságom  sajnos nem vonz magával rendmániát) vezetett oda, hogy megtörténjen.

És ez a történet volt az a bizonyos "piros ceruza". Úgy éreztem, a sztori nélkül nem mehet tovább a blog. 

Lassacskán elérkezett a gyerekek 2. születésnapja. A "piros" történetet már szinte el is felejtettem, és a lázas készülődés közben már előre fogalmazgattam magamban a fennkölt gondolatokat a bejegyzéshez, amit a mosolygós és vidám és megható Születésnapról fogok írni. Csakhogy a lázas készülődés ténylegesen lázas lett, Esztert az ünnep reggelén vihettem a doktornénihez, és a délutáni ünneplés idejére már Domin is látszott, hogy valami nincs rendben. Gondoltuk, hogy a torta, a tűzijátékos gyertya és az ajándékok majd elvonják a betegségről a figyelmet, ami elég merész gondolat volt. A tűzijátékos gyertya, miután alig akart meggyulladni, akkorát durrant, hogy még én is úgy megijedtem, hogy egy métert hátra ugrottam. Az egy, egy félig és egy egészen beteg gyerekről nem is beszélve. Hogy írjak mosolygósat, vidámat és meghatót, ha az arcukra ülő rettenet jut eszembe?

A szülinapot követő három hét folyamatos betegeskedéssel telt. Mire kikeveredtünk belőle, kezdtem a humoros oldalát is látni a történteknek, meg is próbáltam leírni, de nem jutottam tovább két mondatnál. Így aztán ez a történet is "piros" lett, mert hogy néz ki egy blog, ha nincs a Szülinapról bejegyzés?

Most pedig itt a Húsvét, amiről hamarosan fogok írni, de előtte van még egy "piros" történet, aminek megosztását eddig csak a lustaságom akadályozta meg...

Félelmek

Nemrég olvastam, hogy a kisgyerekek két éves kor körül elkezdenek ettől-attól félni, néha egészen banálisnak tűnő dolgoktól. Például, nem mernek ráülni a fürdőkád lefolyójára, mert félnek, ők is lefolynak a vízzel együtt, és megeszi őket a csatornaszörny. Az Enyémek nem félnek a lefolyótól, bár még nem is emlegette nekik senki a csatornaszörnyet...

Rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek úgy viselkednek a félelmeikkel, mint mi, amikor horrorfilmet nézünk. Félünk, de mégis megnézzük, sőt, még szeretjük is.

Kiderült, hogy nálunk pl. a Süsü ez a "horrorfilm" kategória. Amikor először megnéztük a főcímzenét, mindhárman csak úgy tapadtak a képernyőre. Az egyik jelenetnél (nem ám, ahol tüzet fúj és füst jön az orrából, hanem ott, ahol leveszi a Süsü a zsoldos kalapját, mert rászállt a lepke), kicsit megrettentek, de aztán elmagyaráztam, hogy a Süsü nem bánt, nagyon aranyos, és mindenkit szeret, csak félnek az emberek tőle. Majd újra és újra kérték, hogy nézzük meg a "Szüszüt", és én megnyugodtam, hogy nem ijedtek meg nagyon, sőt kedvenc lett. Annál a bizonyos jelenetnél mindig elmondták, hogy "nemmánt a Szüszü, anyajosz a Szüszü" - természetesen a képernyőre tapadva. Réka aztán egyszer elszörnyedve, kikerekedett szemmel bejelentette, hogy "leesett a feje" - itt már kezdtem gyanakodni. Játék közben, ha Eszter észrevette, hogy Domi éppen a nála lévő játékot szemelte ki, menekülni kezdett, kiabálva, hogy "segítség, sárkááány" Miután egyik hajnalban Réka felébredt, és az ágyában álldogálva suttogta, hogy "nemmánt, nemmánt", úgy határoztam, hogy ráérünk még a horrorfilmekkel, egy ideig szüneteltetjük a Süsüt.

Azóta tudom, hogy amire azt mondják "nemmánt", attól bizony félnek. Nemmánt a sötét, nemmánt a porszívó, nemmánt a szöszmösz, nemmánt az "X" bácsi.

És hogy ezek néha tényleg egészen banális dolgok, az bizonyítja, hogy a legutóbbi "nemmántot" ez a fénykép okozta:

Nemmánt a Jéka

A Szöszmösz

Milyen édes! - gondoltam, amikor pici ujjacskái közé fogva Réka először hozta a takaróból kihullott kis szöszt: "Ez mi ez?" - kérdezte. "Szöszmösz" - feleltem magamhoz ölelve, hogy milyen ügyes, már most takarít. "Add ide Anyunak, kidobjuk" - kértem, és Ő engedelmeskedett. Elvonult, majd rövid idő után újra jött összecsípett ujjacskákkal: "Szöszmösz" - és máris rakta a kezembe. Újabb "anyumindjártelolvad" dicséret után továbbállt. Utána mentem, és láttam, négykézláb mászva, szemét a földre szegezve kutat, majd diadalittasan lecsap, feláll, és már hozza is: "Szöszmösz".
Aztán megtalálta a gyapjú plédet, ami a szöszmöszök nagy százalékát szolgáltatta. Nem várta meg, hogy a pléd az azóta már ellenséggé vált Szöszmöszt magától kihullajtsa, tépkedni kezdte. Szöszmösz, szöszmösz, szöszmösz...
Az ellenség mindenhova beférkőzött. Ha a fürdővízbe véletlenül került egy, a zokniból a lábacskára ragadt Szöszmöszök közül, Réka addig nem volt hajlandó beleülni a vízbe, míg az atomnyi méretű Szöszmöszt ki nem vettük. Napokig magyaráztam, hogy a szöszmösz nem bánt, és a porszívó majd szépen felszedi az összeset, így megnyugodott, és szerencsére, úgy egy hét alatt normalizálódott a Szöszmösz-helyzet.

Tegnap Domi adott a kezembe valamit: "Szöszmösz" - mondta....

Domi dilemmája... (?)

Most egy régebbi történetet mesélek el,  Domi dilemmája juttatta eszembe.

Mivel kicsit koraszülöttek és kisebb súlyúak voltak a gyerekek, 1 éves korukig háromhavonta Pécsre kellett járnunk fejlődésneurológiai vizsgálatra. Az első ilyen alkalommal nagyon izgatottak voltunk. Mikor induljunk, mikor egyenek, mi lesz, ha későn kerülünk sorra, hogy viselik a sok embert, a várakozást. Mondanom sem kell, angyalian jól viselkedtek, annak ellenére, hogy elég sokat kellett várnunk. A vizsgálat úgy zajlott, hogy mindhárom babával bementünk a rendelőbe, pelenkáig le kellett vetkőzni, megmérték,  majd a doktornéni össze-vissza dobálta őket, olyan tempóban, hogy megijedni sem volt idő, sem nekik, sem nekünk. Miután megmondták, hogy minden rendben, gyorsan felöltöztünk, és indulhattunk is haza. Itthon aztán gyorsan vissza is zökkentünk életünk megszokott rendjébe.

Másnap délelőtt a soron következő etetéshez ébredtek, amikor Anyukám érdekes arckifejezéssel jött ki a szobájukból: "Gyere csak! Szerintem ez nem a Réka!" Sietek be, és Réka ágyában fekszik egy kislány, aki teljesen olyan, mint Eszter. Eszter ágyában fekszik egy kislány, aki tisztára olyan, mint a Réka! Vagy mégsem? Most akkor ki kicsoda? Réka ruhájában Eszter, és Réka, Eszter ruhájában? Tényleg lehetséges, hogy összecseréltük? Egymás mellé fektettük őket, és kerestük az addig felfedezett különbségeket. Egymástól függetlenül hárman is azt mondtuk, hogy "Ő Réka", így bebizonyosodott, hogy tényleg csere történt valamikor az elmúlt 24 órában... Vagy mégsem?...

Mindenesetre attól kezdve Réka Réka, és Eszter  Eszter...

Ezek után aztán miért csodálkozom azon, hogy Domi mindkét lányt "Jékának" hívja? De azért remélem, tudja, hogy két tesója van!

Réka és Eszter 3 hónaposan