Többször ültem már le, hogy írjak valamit, de soha nem jutottam tovább egy mondatnál. Egy ideig most is úgy tűnt, hogy ez lesz az a mondat, aminél nem fogok tovább jutni, de erőt veszek magamon.
A válságnak több oka is van. Egyrészt - be kell vallanom - vannak kicsit kényszeres dolgaim. Ez a "monkosság" (ld. Monk, a flúgos nyomozó) néha gátol bizonyos dolgokban. Most nem arról van szó, hogy számolom utazás közben a fákat (na jó, amióta vezetek, erről leszoktam :) ), vagy hogy hány szelet hagymát, uborkát, paradicsomot vágok. A blog létét az sem zavarja, hogy nem tudom sokáig nézni, ha ferde egy szőnyeg, vagy kilóg a sorból egy könyv. (Igazán nem értem, hogy kire üthetett Réka, amikor nem kér a csokit, mert piszkos lesz tőle a keze...)
Ami az itteni válság okozója, az monkosságom azon része, amit úgy tudok legjobban elmagyarázni, hogy ha van egy képem, amit ki kell színeznem, és azon van egy iciri-piciri piros virág, de nekem elveszett a piros ceruzám, addig amíg nem találom meg, el sem tudom kezdeni a kép színezését...
Blog-vonatkozásban pedig annyi történt, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy nagyon égő-e leírni egy olyan történetet, ami rendkívül mulatságos, de az én szórakozottságom és rendetlenségem (mert bármily furcsa, monkosságom sajnos nem vonz magával rendmániát) vezetett oda, hogy megtörténjen.
És ez a történet volt az a bizonyos "piros ceruza". Úgy éreztem, a sztori nélkül nem mehet tovább a blog.
Lassacskán elérkezett a gyerekek 2. születésnapja. A "piros" történetet már szinte el is felejtettem, és a lázas készülődés közben már előre fogalmazgattam magamban a fennkölt gondolatokat a bejegyzéshez, amit a mosolygós és vidám és megható Születésnapról fogok írni. Csakhogy a lázas készülődés ténylegesen lázas lett, Esztert az ünnep reggelén vihettem a doktornénihez, és a délutáni ünneplés idejére már Domin is látszott, hogy valami nincs rendben. Gondoltuk, hogy a torta, a tűzijátékos gyertya és az ajándékok majd elvonják a betegségről a figyelmet, ami elég merész gondolat volt. A tűzijátékos gyertya, miután alig akart meggyulladni, akkorát durrant, hogy még én is úgy megijedtem, hogy egy métert hátra ugrottam. Az egy, egy félig és egy egészen beteg gyerekről nem is beszélve. Hogy írjak mosolygósat, vidámat és meghatót, ha az arcukra ülő rettenet jut eszembe?
A szülinapot követő három hét folyamatos betegeskedéssel telt. Mire kikeveredtünk belőle, kezdtem a humoros oldalát is látni a történteknek, meg is próbáltam leírni, de nem jutottam tovább két mondatnál. Így aztán ez a történet is "piros" lett, mert hogy néz ki egy blog, ha nincs a Szülinapról bejegyzés?
Most pedig itt a Húsvét, amiről hamarosan fogok írni, de előtte van még egy "piros" történet, aminek megosztását eddig csak a lustaságom akadályozta meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése