2013. augusztus 31., szombat

Katica Tanya

  Sok helyről hallottam, hogy a patcai Katica Tanyára érdemes ellátogatni. Megnéztem a honlapjukat, és úgy döntettem, hogy szerintem is érdemes lesz.
  Természetesen most is hoztuk a formánkat, mert a kirándulásra kijelölt nap reggelén arra kellett ébrednünk, hogy zuhog az eső (persze a gyerekeket már jól hangulatba hoztuk előtte) és nem úgy nézett ki, mint ami el akar állni. Így néhány nappal későbbre kellett halasztani a kikapcsolódást, addig is, Dominak minden reggel az első kérdése az volt: "Megyünk a Katica Tanyára?"
  Végül elérkezett a várva várt nap, amikor a Nap sem bújt el, végre útnak indulhattunk, és érdekes módon nem mi sürgettük a gyerekeket az induláskor, hanem ők minket. Mi minden utazáskor eljátsszuk a híres Shrek - Szamár jelenetet, most is 5 km megtétele után szorgosan kérdezgették: "Ott vagyunk már?"
  ... És amikor már ott voltunk, azt sem tudtuk, hol kezdjük a nézelődést. A legnagyobb sikert nálunk a játszóház és a csúszdák aratták, de tetszett az állatsimogatás, -nézegtés, sikeresen bevettük a lovagvárat, bár a királylány megmentéséről lecsúsztunk, és emiatt Eszter kicsit csalódott volt, de a kalodába zárva aztán ő is reménykedve várta a királyfit, a megmentőjét.
  A helyi étteremben ebédelni is lehetett, és a lelkesedés ezután sem tört meg, boldogan rohantak a tópartra, ahol nagyot ugráltak a trambulinokon, vízibicikliztünk a tavon.
  Délelőtt fél 10-től délután fél 3-ig (eszükbe sem jutott az ebéd utáni szunyóka) a játékok és látnivalók kb. harmadrészét tudtuk kipróbálni, tehát bőven marad újdonság a következő alkalomra. Ami biztosan lesz!




  


2013. július 27., szombat

Hármasiker találkozó

Aki időnként fókuszál az RTL Klub esti magazinműsorára, bizony-bizony, akár fel is fedezhetett bennünket egy nyilatkozásnyira, amire - azon kívül, hogy benne voltunk a tévében :) - azért is vagyok rendkívül büszke, (aki már látott nyilatkozni, tudja miért) mert kamera előtt eddig még nem sikerült ennyi értelmes mondatot elmondanom, nem rángatózott az arcom, nem bénult le és hunyorgott az egyik szemhéjam, és még úgy sem veszítettem el a fonalat, hogy a riport közben Rékát egy korábbi "tragikus" baleset miatt kellett vigasztalni, Eszter mindenáron azt akarta, hogy vegye már észre a kamerás bácsi a rengeteg katicát, és inkább azt filmezze, Domi pedig, miután bemutatta a családot, és elmondta, hány éves, nem ragadhatta meg a mikrofont és nem énekelhette el a "hánnálánnát", egyszer csak úgy döntött, hogy unatkozik, és meglógott az egyik mondat felénél. Apu pedig annyira koncentrált (velem együtt ő is nagy médiaszemélyiség), hogy nem is vette észre, hogy eltűnt az öléből a fia, így a megkezdett mondatom egy hirtelen fordulattal úgy végződött, hogy "szökik a Domi", amit gondolom a riporter nem díjazott túlságosan.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Azt mondják, hogy a gyerek születése után teljes fordulatot vesz az ember élete. Egyszerre három gyerek születése után pedig olyan, mintha más dimenzióba kerülnél. 4 hónapig megszűnik a különbség a nappalok és éjszakák között, 14 hónapig nem is tudod, hogy milyen évszak van, 24 hónap után, amikor már néha-néha visszatérsz a való világba, előfordul az is, hogy télen meleg ruhát veszel fel, ha kimész, és úgy érzed a "külvilágban" nem változott semmi 3 év alatt, ugyanott folytatódik minden, mielőtt átlépted az "időkaput". Három egykorú gyerekkel nagyon izgalmas és változatos az élet, de a helyváltoztatás rendkívül ritka, mivel sok szervezést igényel, és nehezen kivitelezhető.
Így aztán az információszerzésre, kapcsolattartásra marad a jó öreg internet.
Egy szintén dimenzióutazó hármasikres anyuka gondolt egyet, és létrehozott a facebookon egy csoportot a hármasikres szülők részére. Lassan százhoz közelít a tagok száma, és van köztünk olyan is, aki maga is "triker",  28 éves! Kb. egy év tapasztalatcsere, és virtuális ismerkedés után felvetődött egy személyes találkozó gondolata is. 
Ez történt 2013.  július 13-án, Balatonfüreden, a Kisfaludy strandon.

Kicsit izgultam, mivel a fent nevezett strand előzetes kutatásaim szerint aránylag nagy területű, de úgy gondoltam, a tavalyi strandélményünk óta eltelt egy év, okosabbak, szófogadóbbak, kezelhetőbbek lettek a gyerekek. A találkozó így első alkalommal főleg a személyes találkozásra, ismerkedésre koncentrálódott, így semmi kötött programot nem szerveztek. Adva volt a strand, játszótér a gyerekeknek, és egy kijelölt hely két sátorral a "hármasikreseknek". Azt azonban nem kalkuláltam bele, hogy a gyerekek igényeit kielégíteni pont elegek leszünk ketten, elegek is voltunk, de csak erre. Ismerkedni, beszélgetni jöttünk, amiből az lett, hogy nem sokkal a bejárat után Réka meglátott egy Nagy Kék Vízicsúszdát, és onnantól kezdve menjünkakékcsúszdára-énakékcsúszdáraakarokmenni-anyuciikérlekmenjünkakékcsúszdára- légyszívesmenjünkakékcsúszdára - mikormegyünkmárakékcsúszdára 
- Szia J, ugye? Megismerlek a képekről...
(menjünkakékcsúszdára-énakékcsúszdáraakarokmenni-anyuciikérlekmenjünkakékcsúszdára- légyszívesmenjünkakékcsúszdára - mikormegyünkmárakékcsúszdára)
- De jó, sziasztok! Ugye Eszter, Réka, Domi? Ide pakoljatok, ez a terület a miénk.
(menjünkakékcsúszdára-énakékcsúszdáraakarokmenni-anyuciikérlekmenjünkakékcsúszdára- légyszívesmenjünkakékcsúszdára - mikormegyünkmárakékcsúszdára)
- Sziasztok, sziasztok, szia mindenki! :) :) :)
(menjünkakékcsúszdára-énakékcsúszdáraakarokmenni-anyuciikérlekmenjünkakékcsúszdára- légyszívesmenjünkakékcsúszdára - mikormegyünkmárakékcsúszdára)

Lepakoltunk, és visszamentünk a kék csúszdához. Kékcsúszdáztunk, kékcsúszdáztunk, illetve csak Réka kékcsúszdázott, mert csak ő mert lecsúszni, de ő is csak úgy, hogy elkaptam a medencében a csúszda végén. Eszter és Domi az érkezési medencében pancsoltak, amit rendkívül élveztek. Mikor már kellően lila volt a szájuk, beleegyeztek, hogy menjünk vissza a többiekhez, de természetesen Réka kikönyörgött még egy utolsó csúszást. Én ekkor már nem voltam a vízben, igyekeztem volna vissza, de Domi éppen ebben a pillanatban úgy gondolta, hogy remek móka lenne a medence partján pisilni, úgyhogy röptömben először őt, illetve a "sugarat" kellett átirányítani, és csak ezután indulhattam be a medencébe, hogy Réka vízben landolását biztonságossá tegyem. Ő persze rekordidő alatt ért fel a lépcsőn, ült a csúszdára, és annak ellenére, hogy addig minden csúszás előtt tízszer megkérdezte, hogy elkapom-e, ott vagyok-e, és ötször figyelmeztetett, hogy indul, most egy szó nélkül elindult, és amikor észrevette, hogy nem vagyok ott a csúszda végén (eszeveszetten evickéltem, hogy odaérjek a futásra alkalmatlan közegben), megijedt, és az út negyedénél, de már teljes sebességnél elkapta a csúszda két szélét, ami szörnyen felsértette a kezét (kb. 2mm-es karcolás), és még a pocakját is megütötte. Eközben Domi megtalálta az egyetlen kavicsos helyet a strandon, és új, "kacsázás a csúszda medencéjében" mókát akart kezdeni, de időben sikerült rövidre zárni ezt a műveletet is.
Rövidesen visszaértünk a telephelyre, kezemben egy légvédelmi sziréna hangerejével üvöltő gyerekkel, aki most már mindenáron haza akart menni. Egy kis keksszel és almával sikerült nagy nehezen elhallgattatni, ami már csak azért is volt fontos, mert ekkor már javában forgatott a kereskedelmi csatorna. Minden családot megkérdeztek, és amikor hozzánk értek, természetes volt a gyerekek számára, hogy a szörnyű balesetről ország világnak tudnia kell (tudják, minek van hírértéke, pedig nem is néznek híradót), a riporter pedig ki is használta az alkalmat, úgyhogy a velünk készült bejátszás ezzel az eseménnyel kezdődik. Egyébként mindenkitől sokkal többet és érdekesebbet kérdeztek, mint amennyi a műsorba bekerült, de úgy látszik, ennyit tartottak fontosnak abból, amit a hármasikresek életéről próbáltunk felvázolni.
A rendezvényre profi fotóst is hívtak, rendkívül jó képeket készítettek mindenkiről, kivéve persze rólunk, mivel mi a fotózás ideje alatt a strand másik végében kékcsúszdáztunk. A csoportképről szerencsére nem maradtunk le:


És hogy mi lett az ismerkedéssel? Kb. 3 anyukával tudtam 2 mondatnál többet beszélgetni, és kb. még kettővel bemutatkozni egymásnak.
A strandon alvást alaphelyzetben sem, a csúszdatragédia tükrében pedig végképp nem mertük bevállalni, így a strandon elfogyasztott ebéd után elköszöntünk, és haza indultunk. Mindenek ellenére nagyon jó élmény volt a gyerekeknek is, nekünk is a találkozás azokkal, akik hasonló cipőben járnak, mint mi, látni megelevenedni a facebook profilokat, a sok, vidám, kedves, cuki, gyönyörű triker-triót, jövőre pedig viszek egy plusz autónyi gyermekfelvigyázót, hogy érdemi eszmecserét is tudjak folytatni. :)

Íme két kis videó a műsorból:

"A ruhán mindig összeveszünk"

Tripla csoda egy időben

És aki még többre kíváncsi, Judit - akinek a blogjában először olvastam hármasikrekről - is ír nagyon élvezetesen és sok-sok képpel a találkozóról, az előzményekről, kicsit szervezői szemszögből is. :)

http://nomi69.blogspot.hu/2013/07/harmasiker-talalkozo.html

http://nomi69.blogspot.hu/2013/07/harmasiker-talalkozo-az-igazi.html













2013. április 21., vasárnap

Szülői tudatmódosulás

Még élénken él bennem az élmény, amikor még gyermektelenként megkérdeztem az egyik újdonsült barát-apukát, hogy hogy vannak, mire ő azt válaszolta, hogy képzeljem, evés után egy jót büfiztünk, majd telerottyantottuk a pelust aranysárga kakival... Akkor alig tudtam rendezni a vonásaimat, és mosoly-grimaszolva választ kinyögni, hogy "dejó"...  Ma már értem.

A tudatmódosulás első jeleit akkor véltem felfedezni magamon, amikor egy ritkaságszámba menő, emberrel kettesben sétálás során lelkesen felkiáltottam, hogy "oda nézz, hogy húzza a repülő a csíkot!"

Több, mint három évnyi gyermekekkel-itthonlét után (melynek így utólag egyetlen percét sem adnám vissza) ez a tudatmódosulás egy bizonyos agymosottság-érzésbe torkollott. Hogy mik a tünetek?

- Nem értem a férjem vicceit
- Nem adok át fontos üzeneteket
- Félbehagyok mondatokat, aztán nem emlékszem, mit hagytam félbe, és nem értem, miért néznek rám várakozóan
- Számtalanszor mellágépelem a betűker
- Csak három nap, és kb. ötven megnézés után röhögök azon, hogy Eperkéék krikett helyett kroketteznek.
- Egész nap gyerekdalok járnak a fejemben, és néha ki is buggyannak belőlem.
- Sokszor nézek bambán

Mindezeket, és még sok mást, ami most nem jutott az eszembe, még el is tudnám viselni, de az, hogy néhány alkalommal szembesülnöm kellett azzal is, hogy felnőttekkel szinte egyáltalán nem tudok értelmesen beszélgetni, mert alig tudom kifejezni magam, mindehhez pedig egy a fejemben lévő vattapamacs-érzet társul, az utóbbi napokban egy depresszió-állapot felé kezdett sodorni.
Mindaddig, amíg ma a játszótéren meg nem jelent egy hölgy tűsarkú papucsban egy gyermekkel, aki segítséget kért egy kis dombon való felmászáshoz. A hölgy így szólt, szó szerint: "Most nem tudok utánad izé, mert nem gondoltam, hogy izé." ( kell mondanom, hogy azóta ismételgetem a mondatot azért, hogy most le tudjam írni?) És ekkor megnyugodtam. Hogy azért még nem tartok itt.

Persze meg aztán pláne, hogy azért mégis miért, mellesleg csupán akkor, nem?

2013. április 7., vasárnap

Húsvét

Mint ahogy a születésnapot, a Húsvétot is hasonlóan vártam a tavalyi után, mert örültem volna egy kis tavaszi napsütésben tojás keresgélésnek, de az időjárás idén sem volt kegyes hozzánk, sőt, még jobban megszívatott, mint tavaly. Így aztán, mivel semmi kedvünk nem volt a hó alól tojásokat kotorászni, úgy döntöttünk, (szőr ide, szőr oda :))  idén is beengedjük a lakásba azt a szerencsétlen Nyulat. Meg is hálálta, mert mindent teletojt csokitojással és apró ajándékokkal. Így aztán Húsvétvasárnap reggel, amikor a gyerekek felébredtek, és kinyitották a szoba ajtaját, ámulva bámulták a sok színes finomságot. Vették is a kis kosárkájukat, és kezdték bele gyűjtögetni a zsákmányt. Domi azért nem ment annyira messzire - ti. ő az "az vagy, amit megeszel" mondás hűséges követője - rögtön elkezdte bontogatni és szájába tömni az elsőként megtalált csokitojást, és így haladt lassan, de biztosan, lépésről lépésre. Mire a harmadik tojást kezdte bontogatni, a lányok már összeszedték a többi nyolcszázat. Ragyogva a keresgélés izgalmától újabb és újabb rejtekhelyekre bukkantak rá (én meg időnként a kosárkából kicsenve újabbakat dugtam el).

Húsvéthétfőn mamához készülődve rá kellett döbbennünk, hogy az autónk akkumulátora lemerült, így egy kis "kényszerjátékot" kellett beiktatnunk az udvaron. Szerencsére aznap már tűrhető volt a hőmérsklet (legalábbis nem volt fagy és hóesés) és a kukásautó is visszahozta a buboréfújókat (ezt majd egy másik bejegytésben elmagyarázom), így elég jól mulattunk. Egyszer csak egy autó áll meg a kapu előtt, és kedves kis barátunk, Misi érkezett, hogy gondoskodjon arról, hogy mi, lányok továbbra is szépek maradjunk. Igen ám, de elkövettem azt a hibát, hogy az ünnep locsolkodós részéről nem meséltem nekik - sajnos a családban nem követik a fiúk ezt a hagyományt, én bánom, és ugyan magam előtt látom Apuci felvont szemöldökét, ahogy ezeket a sorokat olvassa, de jövőre megpróbálom rábeszélni egy kis apa-fia közös programra... Na, a lényeg, hogy a lányok nem tudták, hogy mi történik, és a gyönyörű és gyönyörűen mondott locsolóvers ellenére is úgy ordítottak és zokogtak, mintha szegény Misi permetezőszert fújt volna ránk, hogy kiirtsa a családot. Domi mindezt lefagyva szemlélte a motorján ülve. Szerencsére aztán megbékéltek, és megkínálták Misit csokival, sőt, még a kis kerti házikójukba is beengedték.
Aztán elindult az autó, és máris indultuk a mamához, ahol a sok unokatesóval játszva, mulatva töltöttük az ünnep hátralévő részét.

És hogy a Húsvét igazi jelentéséről se feledkezzünk el, a végén egy kis történet:
Réka nem akar ebédelni. Mondjuk neki, hogy ennie kell, mert attól nő szép nagyra. Erre ő azt feleli: 
- Én nem akarok nagyra nőni!
- De miért nem? - kérdezem.
- Mert ti (és itt nem akarta megnevezni, hogy ki, gondolom, általában a felnőttekre gondolt), mert ti már rosszak vagytok.

Azt hiszem, sokat tanulhatunk tőle...





2013. február 22., péntek

A tikitiki

  Sokszor csodálkozom, amikor idegenek nem értik egyből, és visszakérdeznek, mit is mondott az imént valamelyik gyermekem. Természetes, hogy amikor azt hallom, "hóbabepffi" akkor Eszter nem találja Bercit, csak éppen tele van cumival a szája. 
  De vannak esetek, amikor még nekem is fel van adva a lecke, ha meg akarom érteni, ki mit mond, és miért, és mit keres.
  Ott van például Réka "papagálos" takarója. Ami éppenséggel vízilovakkal van tele. Vagy a "szálgapilosz", ami jópár napi hasztalan keresgélés után kiderült, hogy egy nagy fecskendő dugattyú része, ami mellesleg fehér és fekete színű, és Domi mikrofonként használja.
  Gondolkodtam azon is, hogy hogyan különböztessük meg a két mamát, a keresztnév és a lakóhely mama-vezetéknévként használása nem igazán jött a szánkra. Egyik ismerősünk Anyukámat mindig Nagymamaként emlegette nekik, így logikus volt, hogy a másik Mamát "Kicsimamának" nevezték el. (aki ismeri Őket, tudja, hogy még stimmel is...)
  Sok dolognak saját nevet adnak. A fagyiskocsi a "tililili", az "eggyet"a vitamin tabletta, a "lulikától" a Maoam frutti, (amit Julikától kaptak először), a "domit" a videokamera, Domi keze a "tapsológép", a Diótörő a "kéktánc", a Csipkerózsika a "sárgatánc", a gyümölcslevesben "szemüveg" (szegfűszeg) van, a Mickey üstököse az "esztikész", és biztosan van még, hirtelen ennyi jutott az eszembe. 
  Némelyik elnevezés gazdáját komoly fejtörés eredményeként találtuk meg, de a legutóbbi, Domi által feladott rejtvény megfejtése majdnem egy hónapig tartott. Amikor vasárnaponként hazafelé jöttünk a Kicsimamától, az út egy bizonyos részén Domi elkezdett kuncogni, és azt ismételgette: "Ott a tikitiki" (talán inkább t-k-t-k-nek hangzik). El nem tudtuk képzelni, hogy mi lehet az, és miért ilyen vicces (bár Domi esetében BÁRMI lehet vicces). Találgattunk, hogy talán az út mentén parkoló autók, vagy valami érdekes tábla, de éreztük, hogy nincs még meg a helyes megfejtés. Legutóbb aztán Apucinak beugrott, hogy lehet, hogy a kivilágított templom a tikitiki, talán a tornyán található óra miatt. Még azelőtt a hely előtt rájött, ahol Domi a röhögni és tikitikizni szokott, így kíváncsian vártuk, hogy akkor kezdődik-e el a műsor, amikor felbukkan a templom. És igen! Jött is az "ott a t-k-t-k hihihi", "ott a t-k-t-k hihihi". Leteszteltük. A következő faluban is, amint a templom elé értünk, kezdődött a tikitiki-kuncogás. Az már biztos volt, hogy a templomot takarja az elnevezés, de csalódottan tapasztaltuk, hogy az út során érintett templomok tornyának egyikén sincs óra. Már-már beletörődtünk, hogy az elnevezés miértje nem mostanában fog napvilágra kerülni, amikor Domi újra megszólalt. Azt mondja a tikitiki, hogy mehetünk. Hát ez meg mit jelenthet? Törtük a fejünket ezerrel, amikor Kőröshegyen a katolikus templom előtt Földvár felé kanyarodtunk, és Apu kitette az indexet...
  És az irányjelző komótosan mondogatta: TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI...

Az asztalon a "szálgapilosz"


2013. február 21., csütörtök

Tripla Harmadik

  Mély nyomot hagyott bennem a tavalyi szülinap. Miközben már nagyon vártam a mostanit, ami ugye a Harmadik, egyszerre háromnak, kétezer-tizenháromban, egyre-egyre a szemem elé úszott az egy évvel ezelőtti rettenet, ahogy a szó szerint lázas erőlködésben - hogy legyen azért egy kis ünnep - kínlódunk,  majd a süvítő tűzijáték-bomba, ami végül feltette az i-re a pontot.
  Idén mindenre felkészültem: tömtem beléjük a vitamint, hogy ne legyenek betegek, közvélemény-kutatást végeztem - miután megnéztünk néhány családi felvételt az unokatesók korábbi tűzijátékos szülinapjairól - legyen-e torta-tűzijáték, melyre 2:1 arányban igen választ kaptam. (Réka, aki a legszókimondóbb,  azt mondta "Az enyémen ugyan ne legyen!")
  Betegség nem lett, tűzijáték lett csodatortán, a szokásos sajátmarcipános Mamaműhely-munka:

  Már a délelőtti csinos ruhába öltözés lázba hozta őket - kivéve Domit, aki igazi pasihoz méltón mostanában nem hajlandó mást felvenni, csak "csíkos" (az oldalán van egy csík) melegítőt, csíkos zoknit és hamisítatlan rajongóként Halász Jutka néni Csiribiri pólóját. Még szerencse, hogy mindhárman kaptak egyet, és mivel a lányok nem veszik fel, mert az a "Jutkanénié", Domi kedvére váltogathatja a hármat. (Egyébként meg ne panaszkodjak, mert azt is megtehette volna, ami szintén mindennapos, hogy amint 20C° fölé megy a hőmérséklet, zokni, gatya le, s így, félpucéran szaladgál fel-alá a lakásban.)
  Aztán Apucival - fúvós gyakorlat ide vagy oda - liluló fejjel, szédelegve fújtunk és akasztottunk fel vagy 30 lufit, köztük két "óriást" is, (1m átmérőjűre hirdették,  de én már kb. 40-45 cm-nél rettegtem, mikor robban az arcomba, így nem is fújtam tovább), amik szűken negyed órát éltek, mivel a lányok lekönyörögtek őket a plafonról, Domi meg rájuk ült...
  Majd következett a torta, tűzijátékkal, ami nem robbant, az ajándékok, amiknek egytől egyig mindenki örült, nagy játék, ami az ebéd és szunyóka után estig folytatódott.




  Mivel ez a ő napjuk, én minden kérésnek engedtem, (amit rendesen ki is használtak), fogcsikorgatós mosollyal töröltem fel tizedjére is a kiömlött buborék folyadékot, sóhajtozva nyugtáztam, hogy ez már az ötödik kindercsoki volt, és reménykedtem, hogy másnap nem lesz hasfájás...
  Mekkora öröm volt látni őket, hogy tudják, ez a nap róluk szól! Még három nap múlva is mindenkinek azt mondták, akivel találkoztak, hogy "Boldog Születésnapot!"





                      


2012. december 4., kedd

Mikulásra várva

Jó lenne, ha egy évben kicsit többször jönne Mikulás és Jézuska, igazán jól fel lehet használni a várakozást egy kis jó viselkedésre serkentésre...

Domi már hetek óta minden nap legalább ötször kinéz az ablakon, és utána megjegyzi, hogy mindjárt esik a hó és akkor jön is a Télapó. A Mickey Egér játszótere sorozat Mikulásmentő részében 

(amin egyébként erősen gondolkodom, hogy fogok később magyarázni - eléggé kiszínezték a történetet. Nem elég, hogy amerikásan Karácsonykor Mikulás jön, de van egy Mikulás NÉNI (!) is, aki a Mikulás felesége, pedig a Mikulás egy püspök, ugye. A rénszarvast meg nem is Rudolfnak hívják.)

elég sokszor elhangzik, hogy ha valaki nem viselkedik jól, nem kap ajándékot. Erre elég egy fél mondattal figyelmeztetni őket, és máris abbahagyják a veszekedést, hisztit, vagy az éppen aktuális csínytevékenykedést. 
 Ma a lányok részéről egy kicsit több volt a hiszti a kelleténél, nem használt a fél mondat sem, ezért a porszívózást félbehagyva kénytelen voltam felhívni a "Mikulást" (Aput - akinek mellesleg rögtön tele lett a gatyája, hogy mit fog dörmögő hangon mondani, és nem röhögi-e el magát), hogy mutassák csak meg neki is, hogy milyen szépen tudnak hisztizni. Amint elkezdtem tárcsázni, a lányok rögtön behúzták a nyakukat és elcsendesedtek, Domi pedig fogta magát, bekapcsolta porszívót, húzott vele egyet-kettőt, lekapcsolta, majd odajött a telefonhoz, hogy ő is akar beszélni. Közölte a Mikulással, hogy ő porszívózott is, majd elégedetten visszaült a kanapéra mesét nézni.
 Innentől kezdve én vettem át a beszélgetés fonalát és gyorsan elköszöntem, mert a "Mikulás" hörögve röhögött a vonal másik végén...
 Gondolom, azért Domi fog egy plusz csokit kapni tőle a porszívózásért...