Szülői tudatmódosulás

Még élénken él bennem az élmény, amikor még gyermektelenként megkérdeztem az egyik újdonsült barát-apukát, hogy hogy vannak, mire ő azt válaszolta, hogy képzeljem, evés után egy jót büfiztünk, majd telerottyantottuk a pelust aranysárga kakival... Akkor alig tudtam rendezni a vonásaimat, és mosoly-grimaszolva választ kinyögni, hogy "dejó"...  Ma már értem.

A tudatmódosulás első jeleit akkor véltem felfedezni magamon, amikor egy ritkaságszámba menő, emberrel kettesben sétálás során lelkesen felkiáltottam, hogy "oda nézz, hogy húzza a repülő a csíkot!"

Több, mint három évnyi gyermekekkel-itthonlét után (melynek így utólag egyetlen percét sem adnám vissza) ez a tudatmódosulás egy bizonyos agymosottság-érzésbe torkollott. Hogy mik a tünetek?

- Nem értem a férjem vicceit

- Nem adok át fontos üzeneteket
- Félbehagyok mondatokat, aztán nem emlékszem, mit hagytam félbe, és nem értem, miért néznek rám várakozóan

- Számtalanszor mellágépelem a betűker

- Csak három nap, és kb. ötven megnézés után röhögök azon, hogy Eperkéék krikett helyett kroketteznek.

- Egész nap gyerekdalok járnak a fejemben, és néha ki is buggyannak belőlem.

- Sokszor nézek bambán

Mindezeket, és még sok mást, ami most nem jutott az eszembe, még el is tudnám viselni, de az, hogy néhány alkalommal szembesülnöm kellett azzal is, hogy felnőttekkel szinte egyáltalán nem tudok értelmesen beszélgetni, mert alig tudom kifejezni magam, mindehhez pedig egy a fejemben lévő vattapamacs-érzet társul, az utóbbi napokban egy depresszió-állapot felé kezdett sodorni.

Mindaddig, amíg ma a játszótéren meg nem jelent egy hölgy tűsarkú papucsban egy gyermekkel, aki segítséget kért egy kis dombon való felmászáshoz. A hölgy így szólt, szó szerint: "Most nem tudok utánad izé, mert nem gondoltam, hogy izé." ( kell mondanom, hogy azóta ismételgetem a mondatot azért, hogy most le tudjam írni?) És ekkor megnyugodtam. Hogy azért még nem tartok itt.

Persze meg aztán pláne, hogy azért mégis miért, mellesleg csupán akkor, nem?

Húsvét

Mint ahogy a születésnapot, a Húsvétot is hasonlóan vártam a tavalyi után, mert örültem volna egy kis tavaszi napsütésben tojás keresgélésnek, de az időjárás idén sem volt kegyes hozzánk, sőt, még jobban megszívatott, mint tavaly. Így aztán, mivel semmi kedvünk nem volt a hó alól tojásokat kotorászni, úgy döntöttünk, (szőr ide, szőr oda :))  idén is beengedjük a lakásba azt a szerencsétlen Nyulat. Meg is hálálta, mert mindent teletojt csokitojással és apró ajándékokkal. Így aztán Húsvétvasárnap reggel, amikor a gyerekek felébredtek, és kinyitották a szoba ajtaját, ámulva bámulták a sok színes finomságot. Vették is a kis kosárkájukat, és kezdték bele gyűjtögetni a zsákmányt. Domi azért nem ment annyira messzire - ti. ő az "az vagy, amit megeszel" mondás hűséges követője - rögtön elkezdte bontogatni és szájába tömni az elsőként megtalált csokitojást, és így haladt lassan, de biztosan, lépésről lépésre. Mire a harmadik tojást kezdte bontogatni, a lányok már összeszedték a többi nyolcszázat. Ragyogva a keresgélés izgalmától újabb és újabb rejtekhelyekre bukkantak rá (én meg időnként a kosárkából kicsenve újabbakat dugtam el).

Húsvéthétfőn mamához készülődve rá kellett döbbennünk, hogy az autónk akkumulátora lemerült, így egy kis "kényszerjátékot" kellett beiktatnunk az udvaron. Szerencsére aznap már tűrhető volt a hőmérsklet (legalábbis nem volt fagy és hóesés) és a kukásautó is visszahozta a buboréfújókat (ezt majd egy másik bejegytésben elmagyarázom), így elég jól mulattunk. Egyszer csak egy autó áll meg a kapu előtt, és kedves kis barátunk, Misi érkezett, hogy gondoskodjon arról, hogy mi, lányok továbbra is szépek maradjunk. Igen ám, de elkövettem azt a hibát, hogy az ünnep locsolkodós részéről nem meséltem nekik - sajnos a családban nem követik a fiúk ezt a hagyományt, én bánom, és ugyan magam előtt látom Apuci felvont szemöldökét, ahogy ezeket a sorokat olvassa, de jövőre megpróbálom rábeszélni egy kis apa-fia közös programra... Na, a lényeg, hogy a lányok nem tudták, hogy mi történik, és a gyönyörű és gyönyörűen mondott locsolóvers ellenére is úgy ordítottak és zokogtak, mintha szegény Misi permetezőszert fújt volna ránk, hogy kiirtsa a családot. Domi mindezt lefagyva szemlélte a motorján ülve. Szerencsére aztán megbékéltek, és megkínálták Misit csokival, sőt, még a kis kerti házikójukba is beengedték.

Aztán elindult az autó, és máris indultuk a mamához, ahol a sok unokatesóval játszva, mulatva töltöttük az ünnep hátralévő részét.

És hogy a Húsvét igazi jelentéséről se feledkezzünk el, a végén egy kis történet:

Réka nem akar ebédelni. Mondjuk neki, hogy ennie kell, mert attól nő szép nagyra. Erre ő azt feleli: 

- Én nem akarok nagyra nőni!

- De miért nem? - kérdezem.

- Mert ti (és itt nem akarta megnevezni, hogy ki, gondolom, általában a felnőttekre gondolt), mert ti már rosszak vagytok.

Azt hiszem, sokat tanulhatunk tőle...

A tikitiki

  Sokszor csodálkozom, amikor idegenek nem értik egyből, és visszakérdeznek, mit is mondott az imént valamelyik gyermekem. Természetes, hogy amikor azt hallom, "hóbabepffi" akkor Eszter nem találja Bercit, csak éppen tele van cumival a szája. 

  De vannak esetek, amikor még nekem is fel van adva a lecke, ha meg akarom érteni, ki mit mond, és miért, és mit keres.

  Ott van például Réka "papagálos" takarója. Ami éppenséggel vízilovakkal van tele. Vagy a "szálgapilosz", ami jópár napi hasztalan keresgélés után kiderült, hogy egy nagy fecskendő dugattyú része, ami mellesleg fehér és fekete színű, és Domi mikrofonként használja.

  Gondolkodtam azon is, hogy hogyan különböztessük meg a két mamát, a keresztnév és a lakóhely mama-vezetéknévként használása nem igazán jött a szánkra. Egyik ismerősünk Anyukámat mindig Nagymamaként emlegette nekik, így logikus volt, hogy a másik Mamát "Kicsimamának" nevezték el. (aki ismeri Őket, tudja, hogy még stimmel is...)

  Sok dolognak saját nevet adnak. A fagyiskocsi a "tililili", az "eggyet"a vitamin tabletta, a "lulikától" a Maoam frutti, (amit Julikától kaptak először), a "domit" a videokamera, Domi keze a "tapsológép", a Diótörő a "kéktánc", a Csipkerózsika a "sárgatánc", a gyümölcslevesben "szemüveg" (szegfűszeg) van, a Mickey üstököse az "esztikész", és biztosan van még, hirtelen ennyi jutott az eszembe. 

  Némelyik elnevezés gazdáját komoly fejtörés eredményeként találtuk meg, de a legutóbbi, Domi által feladott rejtvény megfejtése majdnem egy hónapig tartott. Amikor vasárnaponként hazafelé jöttünk a Kicsimamától, az út egy bizonyos részén Domi elkezdett kuncogni, és azt ismételgette: "Ott a tikitiki" (talán inkább t-k-t-k-nek hangzik). El nem tudtuk képzelni, hogy mi lehet az, és miért ilyen vicces (bár Domi esetében BÁRMI lehet vicces). Találgattunk, hogy talán az út mentén parkoló autók, vagy valami érdekes tábla, de éreztük, hogy nincs még meg a helyes megfejtés. Legutóbb aztán Apucinak beugrott, hogy lehet, hogy a kivilágított templom a tikitiki, talán a tornyán található óra miatt. Még azelőtt a hely előtt rájött, ahol Domi a röhögni és tikitikizni szokott, így kíváncsian vártuk, hogy akkor kezdődik-e el a műsor, amikor felbukkan a templom. És igen! Jött is az "ott a t-k-t-k hihihi", "ott a t-k-t-k hihihi". Leteszteltük. A következő faluban is, amint a templom elé értünk, kezdődött a tikitiki-kuncogás. Az már biztos volt, hogy a templomot takarja az elnevezés, de csalódottan tapasztaltuk, hogy az út során érintett templomok tornyának egyikén sincs óra. Már-már beletörődtünk, hogy az elnevezés miértje nem mostanában fog napvilágra kerülni, amikor Domi újra megszólalt. Azt mondja a tikitiki, hogy mehetünk. Hát ez meg mit jelenthet? Törtük a fejünket ezerrel, amikor Kőröshegyen a katolikus templom előtt Földvár felé kanyarodtunk, és Apu kitette az indexet...

  És az irányjelző komótosan mondogatta: TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI, TIKKI-TIKKI...

Az asztalon a "szálgapilosz"

Tripla Harmadik

  Mély nyomot hagyott bennem a tavalyi szülinap. Miközben már nagyon vártam a mostanit, ami ugye a Harmadik, egyszerre háromnak, kétezer-tizenháromban, egyre-egyre a szemem elé úszott az egy évvel ezelőtti rettenet, ahogy a szó szerint lázas erőlködésben - hogy legyen azért egy kis ünnep - kínlódunk,  majd a süvítő tűzijáték-bomba, ami végül feltette az i-re a pontot.

  Idén mindenre felkészültem: tömtem beléjük a vitamint, hogy ne legyenek betegek, közvélemény-kutatást végeztem - miután megnéztünk néhány családi felvételt az unokatesók korábbi tűzijátékos szülinapjairól - legyen-e torta-tűzijáték, melyre 2:1 arányban igen választ kaptam. (Réka, aki a legszókimondóbb,  azt mondta "Az enyémen ugyan ne legyen!")

  Betegség nem lett, tűzijáték lett csodatortán, a szokásos sajátmarcipános Mamaműhely-munka:

  Már a délelőtti csinos ruhába öltözés lázba hozta őket - kivéve Domit, aki igazi pasihoz méltón mostanában nem hajlandó mást felvenni, csak "csíkos" (az oldalán van egy csík) melegítőt, csíkos zoknit és hamisítatlan rajongóként Halász Jutka néni Csiribiri pólóját. Még szerencse, hogy mindhárman kaptak egyet, és mivel a lányok nem veszik fel, mert az a "Jutkanénié", Domi kedvére váltogathatja a hármat. (Egyébként meg ne panaszkodjak, mert azt is megtehette volna, ami szintén mindennapos, hogy amint 20C° fölé megy a hőmérséklet, zokni, gatya le, s így, félpucéran szaladgál fel-alá a lakásban.)
  Aztán Apucival - fúvós gyakorlat ide vagy oda - liluló fejjel, szédelegve fújtunk és akasztottunk fel vagy 30 lufit, köztük két "óriást" is, (1m átmérőjűre hirdették,  de én már kb. 40-45 cm-nél rettegtem, mikor robban az arcomba, így nem is fújtam tovább), amik szűken negyed órát éltek, mivel a lányok lekönyörögtek őket a plafonról, Domi meg rájuk ült...
  Majd következett a torta, tűzijátékkal, ami nem robbant, az ajándékok, amiknek egytől egyig mindenki örült, nagy játék, ami az ebéd és szunyóka után estig folytatódott.

  Mivel ez a ő napjuk, én minden kérésnek engedtem, (amit rendesen ki is használtak), fogcsikorgatós mosollyal töröltem fel tizedjére is a kiömlött buborék folyadékot, sóhajtozva nyugtáztam, hogy ez már az ötödik kindercsoki volt, és reménykedtem, hogy másnap nem lesz hasfájás...
  Mekkora öröm volt látni őket, hogy tudják, ez a nap róluk szól! Még három nap múlva is mindenkinek azt mondták, akivel találkoztak, hogy "Boldog Születésnapot!"

                      

Mikulásra várva

Jó lenne, ha egy évben kicsit többször jönne Mikulás és Jézuska, igazán jól fel lehet használni a várakozást egy kis jó viselkedésre serkentésre...

Domi már hetek óta minden nap legalább ötször kinéz az ablakon, és utána megjegyzi, hogy mindjárt esik a hó és akkor jön is a Télapó. A Mickey Egér játszótere sorozat Mikulásmentő részében 

(amin egyébként erősen gondolkodom, hogy fogok később magyarázni - eléggé kiszínezték a történetet. Nem elég, hogy amerikásan Karácsonykor Mikulás jön, de van egy Mikulás NÉNI (!) is, aki a Mikulás felesége, pedig a Mikulás egy püspök, ugye. A rénszarvast meg nem is Rudolfnak hívják.)

elég sokszor elhangzik, hogy ha valaki nem viselkedik jól, nem kap ajándékot. Erre elég egy fél mondattal figyelmeztetni őket, és máris abbahagyják a veszekedést, hisztit, vagy az éppen aktuális csínytevékenykedést. 

 Ma a lányok részéről egy kicsit több volt a hiszti a kelleténél, nem használt a fél mondat sem, ezért a porszívózást félbehagyva kénytelen voltam felhívni a "Mikulást" (Aput - akinek mellesleg rögtön tele lett a gatyája, hogy mit fog dörmögő hangon mondani, és nem röhögi-e el magát), hogy mutassák csak meg neki is, hogy milyen szépen tudnak hisztizni. Amint elkezdtem tárcsázni, a lányok rögtön behúzták a nyakukat és elcsendesedtek, Domi pedig fogta magát, bekapcsolta porszívót, húzott vele egyet-kettőt, lekapcsolta, majd odajött a telefonhoz, hogy ő is akar beszélni. Közölte a Mikulással, hogy ő porszívózott is, majd elégedetten visszaült a kanapéra mesét nézni.

 Innentől kezdve én vettem át a beszélgetés fonalát és gyorsan elköszöntem, mert a "Mikulás" hörögve röhögött a vonal másik végén...

 Gondolom, azért Domi fog egy plusz csokit kapni tőle a porszívózásért...

Spontán program - tőmondatokban

Anyu: - Elszaladok a Dm-be, elfogyott a popsitörlő (Réka épp az ölemben ül)
Apu:   - Oké
Réka:  - Nem megy Anyu!
Apu:   - Nem mész?
Anyu: - Réka nem enged.
Apu:   - Vidd magaddal.
Anyu: - Végül is...

Anyu: - Gyere Réka, öltözzünk!
Réka:  - Jó!

Eszter: - Pápá Réka!
Domi:  - Pápá Réka!
Réka:   - Pápá Eszti, pápá Domi!

(puszi-puszi-puszi, ölelés)

Réka:  - Esztike is jön!
Anyu: - Pápá, Esztike!
Réka:  - ESZTIKE IS JÖÖN!!!

Anyu: - X*mgrr*

Anyu: - Akkor menjünk mindannyian!
Apu:   - Jó.
Anyu: - Öltözzünk!

Esztike: - Kaki vaan!

Anyu, Apu: - *=&#v**"+

Induljunk!

Lépcső tetején:
Réka: - Kék cipő jó lesz.

Lépcső alján:
Réka: - Nem az a cipőőő!

Anyu: - Na jó, megszáradt már, amit tegnap összesároztál.
Réka: - Jó.

Udvaron:
Réka:  - Nem az a cipőőő!
Anyu: - Nem érdekel.

Kocsiban:
Réka: - Nem az a cipőő!
Réka: - Nem az a cipőő!
Réka: - Nem az a CIPŐ!!!
Eszter: - Cumiiii!
Anyu: - I...
Réka: - NEM AZ A CIPŐŐŐ!
Anyu: - Itt a cumi?
Apu: - Nincs. Menjünk.
Réka: - NEEM AAAZ AAA CIIIPŐŐŐ!
Eszter: - CUUMIII!
Domi: - Hihi :)
Apu: - Visszamegyek a cumiért. Ne bőgjön.
Anyu: - Jó.
EszterRéka: NEM AZ CUMII A CIPŐŐ CUMIII NEM AZ A...

Apu:  - Itt a cumi.
Réka: - NEM AZ A CIPŐŐŐ!
Apu:  - Induljunk!
Eszter: - Berciii! BEEERCIIII ! (Réka: - NEM AZ A CIPŐŐŐ)
Apu: - Menjünk!

Első utcasarok:
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Anyu: - Akarod ezt hallgatni Szántódig?
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Apu: - Tessék?
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Anyu: - AKAROD EZT HALLGATNI SZÁNTÓDIG? VAGY ITTHON MARADSZ A LÁNYOKKAL?
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Apu: - Rád bízom.
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
Anyu: - Tessék?
(NEEM AAZ AA CIIPŐŐ BEERCIII BEERCII A CIPŐŐŐ NEM NEEEMMM)
 ....

Apu: - Kiszállás lányok!
Domi: - Hihi!

....

Domi: - Vótam a vásárolni. Hintáztam. Beleraktam. Kosárba.

Beszélgetünk

Nincs olyan szülő, aki ne várná türelmetlenül gyermeke első értelmes szavát, hogy aztán fűnek-fának elújságolhassa, hogy bizony, már beszél, és olyan tisztán kimondja, hogy mama, hogy az egyszerűen fantasztikus! Nem tagadhatom, én is kíváncsian vártam, hogy mi lesz az az első, félreérthetetlenül felismerhető szó (esetleg kifejezés, vagy mondat), amit valamelyik csemetém fog produkálni, hogy aztán az összes létező fórumon eldicsekedhessek vele. Miután aztán Domi egy pelenkázás alkalmával a sok te-te-te, ba-ba-ba és ge-ge-ge közé diadalittasan beszúrta, hogy kaki, földbe gyökerezett a lábam, és rögtön lemondtam arról, hogy az üzenőfalakat "kaki"-val írkáljam tele.

Aztán, ez a magyar nyelv, minden árnyaltsága és kifejezősége ellenére, azért jól kiszúr az anyukákkal. Annyira szeretné már az ember hallani, hogy megszólítja drága kisbabája, de annyira nehéz szót találtunk ki erre a szerepre, hogy még kétévesen is alig tudják tisztán kimondani. Fogvicsorgatva mosolyogtam, amikor Réka egyévesen, fülég érő szájjal és imádattól csillogó szemekkel közölte az apjával, hogy "Apucika"... Én meg maradtam az "Ö", esetleg "Aji". Még kb. egy évet kellett várnom az első "Ancikára"...

Eszter babanyelv-meséjét pedig bármennyiszer meg tudnám hallgatni:

Ma már szépen, aránylag tisztán beszélnek. De néha úgy érzem, a gyerekekbe be van kódolva a szülők beégetése. Elég nehéz kezelni az olyan helyzetet, amikor Domi mindenkivel, akivel séta közben találkozunk közli a nagy felismerést, miszerint "anyának nincs kukija" (kell-e mondanom, hogy előzetesen - természetesen otthon, és nem az utcán - egy villám mozdulattal le is ellenőrizte)

Vagy amikor kedves nénik csodálják, kérdezgetik őket, Réka pedig válasz helyett felém fordul, és jó hangosan megjegyzi: "Mindjárt elmennek"...

Aki ismer minket, tudja, hogy nem beszélünk csúnyán. Mindent gyermekbarát nyelven nevezünk meg. Na de bizonyítgathatnám ezt azoknak, akik az alábbi eset tanúi voltak:

Séta közben mindig megállunk egy háznál, ahol nagyon sok cica (legutóbb hetet számoltunk) lakik, percekig figyelik, szólongatják, "számolgatják" őket. Néhány nappal ezelőtt, akkor, amikor hűvösebbre fordult az idő, Eszter beordított a kerítésen: "Te cica! Állj fel a betonról, mert megfázik a s*ggeeed!"

Nna. Lehet, hogy jobb volt, amikor még nem beszéltek?