Elalvási "bogarak"

Korábban már említettem, hogy az elalvással soha nem voltak komolyabb gondjaink, de néha-néha előfordul - túlpörgés, fogzás, készülő betegség, front, telihold idején - hogy ez is nehezebben megy. 

Ők persze nagyon együttműködőek ezen a téren is, és igazán kreatív dolgokat képesek kitalálni elalvásuk megkönnyítése érdekében.

Elsőként itt vannak a "kellékek": Eszternek Berci és a cumi, Rékának a papagájos takaró (egy hatalmas, vastag téli takaró, most nyáron is ezt hurcolja, és ezzel kell takarózni, hiszti után higgadni, néha még ebédelni is) és a hüvelykujja (szerencsére ezt soha nem hagyjuk el), Dominak pedig egy víziló formájú párnácska. Ez az alapfelszerelés, ezek nélkül el sem kezdhetjük a kényes műveletet. A nélkülözhetetlen kellékek köre időnként jelentősen kibővül. 

Réka nemrég például úgy érezte, hogy muszáj még a kezében tartania két teniszlabdát, egy dobókockát és egy kisautót ahhoz, hogy el tudjon aludni. 

Eszter tegnap három darab pogácsával akart ágyba bújni. Le kellett a párnája mellé tenni a tányérkában, e nélkül hallani sem akart az alvásról. ( tudjátok - "nem tudhatod, mikó' esző utoljára..." - (Narnia))

Domi kevésbé ragaszkodik a tárgyi feltételekhez. (Bár tegnapelőtt este alig tudtam meggyőzni arról, hogy az autó csicsikázni szeretne, és nincs kedve a radiátor tetején gurulni - kereplő-szerű hangot hallatva) Őt cselekedetek segítik az elalvásban. Tapsikolás, nyelvcsattogtatás, milyen-magasan-tudok-sikítani-kipróbálása. Van, mikor nekem kell cselekednem, pl. altató mondókát mondani - ami igazán nagy kihívás akkor, amikor a célszemély röhögőgörcsöt kap a "tente" szó hallatán. De olyan is volt, hogy hosszas küszködés után, egyszer csak a két mutatóujját bedugta a két fülembe, és pár pillanat múlva aludt is.

Ezeknek, és még számos, itt nem említett kelléknek és rituálénak köszönhető, hogy az elalvás nálunk zűrös időszakokban is gyors és zökkenőmentes. :)

Így alszunk mi...

Mielőtt a gyerekek megszülettek, igazi mormota voltam. Képtelenségnek tűnt korán kelni.

Most az tűnik képtelenségnek, hogy akár 1/2 8-ig is aludjak... Na, nem bánom, mivel nem voltam túl büszke a mormota-tulajdonságomra, örültem, hogy az ösztönök, hormonok szinte zökkenőmentesen átállítottak a bagoly-létbe.

Semmi panaszom nem lehet a gyermekeimre az alvás terén. Amíg kicsik voltak, evés után csak letettük őket, és aludtak. Úgy gondoltam, ez soha nem lesz máshogy. Egészen addig, amíg nem döntöttek úgy a fogacskák, hogy ki szeretnének bújni. Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy ezért kissé haragszom rájuk. (Pedig hogy örültem az elsőnek!) Igazából még így sem lehet okom panaszra: nem volt túl sok éjszakázás, negyedórás vigasztalhatatlan üvöltés is csak néhányszor, a nyöszörgős felébredések is könnyen áthidalódtak egy-egy simogatással, cumival, ringatós vigasztalással. Így utólag nem tűnik vészesnek. De akárhogy is számoljuk, bármilyen kevés is hárommal megszorozva, soknak tűnhet... Ott és akkor.

Aztán jött a "nekemcsakanyakell"- időszak. -Szor 3... És megindultak az éjszakai vándorlások. - Szor 3. Amikor az éjszaka kellős közepén összevesznek rajtam. Amikor egy rajtam fekszik, két oldalról meg bújik szorosan a másik kettő. Mozdulni sem tudok. Amikor esély sincs arra, hogy Apu besegítsen, mert Csak. Anya. Kell. És ez igazán megtisztelő és tényleg nagyon-nagyon boldogító, de nem túl pihentető...

A lányok már túljutottak ezen az időszakon. Jönnek éjjel, de nem létszükséglet a fizikai kontaktus. Csak a közelben legyünk. És Apu is jó. Néha ugyan összevesznek a papagájos takarón, de többnyire alvás van. Domi mindig is anyásabb volt. Azt mondják, a fiúk általában. Hallom hajnalban, ahogy dübörögnek a kis lábacskák a parkettán. Anyucit keresi. Vagy a közös alvásra kijelölt matracon vagyok (a franciaágyunkon nem férünk el öten...), ha pedig Apuci az éjszakás, akkor a hálószobában. Megkeres. Megtalál. Odabújik. Lelóg a fenekem az ágyról. Máskor a szőnyegen fekszem...

Tegnap Apu volt az éjszakás. Én a franciaágy közepére feküdtem, ha jön hajnalban Domi, legyen helye. Reggel 1/2 8.  Egyedül fekszem az ágyon. Domi az ágyában aludt egész éjjel. Most ébredezik. Hiányérzetem van.

Ma reggel a matracon várom a reggelt. A lányok hajnali kettő óta mellettem fekszenek. Aztán hallom a lábacskákat. Ő is jön. 7 óra van. Odabújik mellém. Pici karjaival átöleli a nyakamat. Így alszunk még fél órát. Így teljes a kép. Háromszor :)

Aranyosságok

Kedves szomszéd nénink, Piroska néni gyakran átjön meglátogatni minket. Nagyon szeretik a gyerekek, sokszor emlegetik is. Kezdetben Réka "Pokos néninek" hívta, de amikor továbbfejlesztett változatként "Pojoszka" néniként emlegették, úgy éreztem, lépnem kell. A következő "Pojoszkánál" leültünk és próbáltam segíteni kimondani helyesen a néni nevét. "Pi-ros-ka" néni - tagoltam. "Pojoszka" - jött a válasz. Hirtelen eszembe jutott, hogy a színeket már ismerik. "Mondd, hogy piros...ka" - kértem. Néz rám nagy szemekkel... "Na, - sürgettem - piros..." "Kék-ződ-sága" -vágta rá diadalittasan. Feladtam. Szerintem Piroska néni nem fog megsértődni....

Domi, ha azt akarja, hogy felvegyem, odaáll elém, és azt mondja: gyeje kicsim! vagy gyeje babámm!, Gyeje madajam!

Egyik reggel még a katicás pizsimben voltam, amikor odabújik hozzám, hogy vegyem fel, miközben mondja: "Gyeje katicám!

Miután elszörnyedve szembesültem a mérlegen megjelenő számokkal, elhatároztam, hogy tornázni fogok. Elővettem a pilates DVD-t, és elkezdtem a bemelegítést. A gyerekek nem tudtak mit kezdeni azzal a látvánnyal, hogy bálna-anyu a földön fekszik. Gondolták, segítenek rajtam. Eszter együttérzően mellém feküdt, Réka a kezemnél fogva próbált felhúzni, ezzel egyidőben Domi a mellkasomra pattant és az időközben felcsúszott pólóm miatt szabaddá vált hasamat kezdte paskolni. Mondanom sem kell, a mutatvány röhögésbe fulladt, de azért hősiesen végigcsináltam... 3 súlyzóval...

Nagyon szeretik a zenét. Mindenre táncolnak, még a formabedobós játék vonatzakatolás hangjára is. Eszter teljesen transzba esik, ha zenét hall. A balettet szereti a legjobban. Nézi a koreográfiát, és próbálja lemásolni. Természetesen előképzettség híján talán csak én látom bele mozdulataiba az igazi tánclépéseket.



Nemrég megnyitottam a fb-on egy hivatkozást, meghallották ők is a számot. Azóta minden nap többször le kell játszani, és tombolnak rá :)

Van még valaki Domin kívül, akinek csikis a foga?




Végül egy találós kérdés: Mit mond Domi?

A piros történet

Többször ültem már le, hogy írjak valamit, de soha nem jutottam tovább egy mondatnál. Egy ideig most is úgy tűnt, hogy ez lesz az a mondat, aminél nem fogok tovább jutni, de erőt veszek magamon.

A válságnak több oka is van. Egyrészt - be kell vallanom - vannak kicsit kényszeres dolgaim. Ez a "monkosság" (ld. Monk, a flúgos nyomozó) néha gátol bizonyos dolgokban. Most nem arról van szó, hogy számolom utazás közben a fákat (na jó, amióta vezetek, erről leszoktam :) ), vagy hogy hány szelet hagymát, uborkát, paradicsomot vágok. A blog létét az sem zavarja, hogy nem tudom sokáig nézni, ha ferde egy szőnyeg, vagy kilóg a sorból egy könyv. (Igazán nem értem, hogy kire üthetett Réka, amikor  nem kér a csokit, mert piszkos lesz tőle a keze...)

Ami az itteni válság okozója, az monkosságom azon része, amit úgy tudok legjobban elmagyarázni, hogy ha van egy képem, amit ki kell színeznem, és azon van egy iciri-piciri piros virág, de nekem elveszett a piros ceruzám, addig amíg nem találom meg, el sem tudom kezdeni a kép színezését...

Blog-vonatkozásban pedig annyi történt, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy nagyon égő-e leírni egy olyan történetet, ami rendkívül mulatságos, de az én szórakozottságom és rendetlenségem (mert bármily furcsa, monkosságom  sajnos nem vonz magával rendmániát) vezetett oda, hogy megtörténjen.

És ez a történet volt az a bizonyos "piros ceruza". Úgy éreztem, a sztori nélkül nem mehet tovább a blog. 

Lassacskán elérkezett a gyerekek 2. születésnapja. A "piros" történetet már szinte el is felejtettem, és a lázas készülődés közben már előre fogalmazgattam magamban a fennkölt gondolatokat a bejegyzéshez, amit a mosolygós és vidám és megható Születésnapról fogok írni. Csakhogy a lázas készülődés ténylegesen lázas lett, Esztert az ünnep reggelén vihettem a doktornénihez, és a délutáni ünneplés idejére már Domin is látszott, hogy valami nincs rendben. Gondoltuk, hogy a torta, a tűzijátékos gyertya és az ajándékok majd elvonják a betegségről a figyelmet, ami elég merész gondolat volt. A tűzijátékos gyertya, miután alig akart meggyulladni, akkorát durrant, hogy még én is úgy megijedtem, hogy egy métert hátra ugrottam. Az egy, egy félig és egy egészen beteg gyerekről nem is beszélve. Hogy írjak mosolygósat, vidámat és meghatót, ha az arcukra ülő rettenet jut eszembe?

A szülinapot követő három hét folyamatos betegeskedéssel telt. Mire kikeveredtünk belőle, kezdtem a humoros oldalát is látni a történteknek, meg is próbáltam leírni, de nem jutottam tovább két mondatnál. Így aztán ez a történet is "piros" lett, mert hogy néz ki egy blog, ha nincs a Szülinapról bejegyzés?

Most pedig itt a Húsvét, amiről hamarosan fogok írni, de előtte van még egy "piros" történet, aminek megosztását eddig csak a lustaságom akadályozta meg...

Félelmek

Nemrég olvastam, hogy a kisgyerekek két éves kor körül elkezdenek ettől-attól félni, néha egészen banálisnak tűnő dolgoktól. Például, nem mernek ráülni a fürdőkád lefolyójára, mert félnek, ők is lefolynak a vízzel együtt, és megeszi őket a csatornaszörny. Az Enyémek nem félnek a lefolyótól, bár még nem is emlegette nekik senki a csatornaszörnyet...

Rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek úgy viselkednek a félelmeikkel, mint mi, amikor horrorfilmet nézünk. Félünk, de mégis megnézzük, sőt, még szeretjük is.

Kiderült, hogy nálunk pl. a Süsü ez a "horrorfilm" kategória. Amikor először megnéztük a főcímzenét, mindhárman csak úgy tapadtak a képernyőre. Az egyik jelenetnél (nem ám, ahol tüzet fúj és füst jön az orrából, hanem ott, ahol leveszi a Süsü a zsoldos kalapját, mert rászállt a lepke), kicsit megrettentek, de aztán elmagyaráztam, hogy a Süsü nem bánt, nagyon aranyos, és mindenkit szeret, csak félnek az emberek tőle. Majd újra és újra kérték, hogy nézzük meg a "Szüszüt", és én megnyugodtam, hogy nem ijedtek meg nagyon, sőt kedvenc lett. Annál a bizonyos jelenetnél mindig elmondták, hogy "nemmánt a Szüszü, anyajosz a Szüszü" - természetesen a képernyőre tapadva. Réka aztán egyszer elszörnyedve, kikerekedett szemmel bejelentette, hogy "leesett a feje" - itt már kezdtem gyanakodni. Játék közben, ha Eszter észrevette, hogy Domi éppen a nála lévő játékot szemelte ki, menekülni kezdett, kiabálva, hogy "segítség, sárkááány" Miután egyik hajnalban Réka felébredt, és az ágyában álldogálva suttogta, hogy "nemmánt, nemmánt", úgy határoztam, hogy ráérünk még a horrorfilmekkel, egy ideig szüneteltetjük a Süsüt.

Azóta tudom, hogy amire azt mondják "nemmánt", attól bizony félnek. Nemmánt a sötét, nemmánt a porszívó, nemmánt a szöszmösz, nemmánt az "X" bácsi.

És hogy ezek néha tényleg egészen banális dolgok, az bizonyítja, hogy a legutóbbi "nemmántot" ez a fénykép okozta:

Nemmánt a Jéka

A Szöszmösz

Milyen édes! - gondoltam, amikor pici ujjacskái közé fogva Réka először hozta a takaróból kihullott kis szöszt: "Ez mi ez?" - kérdezte. "Szöszmösz" - feleltem magamhoz ölelve, hogy milyen ügyes, már most takarít. "Add ide Anyunak, kidobjuk" - kértem, és Ő engedelmeskedett. Elvonult, majd rövid idő után újra jött összecsípett ujjacskákkal: "Szöszmösz" - és máris rakta a kezembe. Újabb "anyumindjártelolvad" dicséret után továbbállt. Utána mentem, és láttam, négykézláb mászva, szemét a földre szegezve kutat, majd diadalittasan lecsap, feláll, és már hozza is: "Szöszmösz".
Aztán megtalálta a gyapjú plédet, ami a szöszmöszök nagy százalékát szolgáltatta. Nem várta meg, hogy a pléd az azóta már ellenséggé vált Szöszmöszt magától kihullajtsa, tépkedni kezdte. Szöszmösz, szöszmösz, szöszmösz...
Az ellenség mindenhova beférkőzött. Ha a fürdővízbe véletlenül került egy, a zokniból a lábacskára ragadt Szöszmöszök közül, Réka addig nem volt hajlandó beleülni a vízbe, míg az atomnyi méretű Szöszmöszt ki nem vettük. Napokig magyaráztam, hogy a szöszmösz nem bánt, és a porszívó majd szépen felszedi az összeset, így megnyugodott, és szerencsére, úgy egy hét alatt normalizálódott a Szöszmösz-helyzet.

Tegnap Domi adott a kezembe valamit: "Szöszmösz" - mondta....

Domi dilemmája... (?)

Most egy régebbi történetet mesélek el,  Domi dilemmája juttatta eszembe.

Mivel kicsit koraszülöttek és kisebb súlyúak voltak a gyerekek, 1 éves korukig háromhavonta Pécsre kellett járnunk fejlődésneurológiai vizsgálatra. Az első ilyen alkalommal nagyon izgatottak voltunk. Mikor induljunk, mikor egyenek, mi lesz, ha későn kerülünk sorra, hogy viselik a sok embert, a várakozást. Mondanom sem kell, angyalian jól viselkedtek, annak ellenére, hogy elég sokat kellett várnunk. A vizsgálat úgy zajlott, hogy mindhárom babával bementünk a rendelőbe, pelenkáig le kellett vetkőzni, megmérték,  majd a doktornéni össze-vissza dobálta őket, olyan tempóban, hogy megijedni sem volt idő, sem nekik, sem nekünk. Miután megmondták, hogy minden rendben, gyorsan felöltöztünk, és indulhattunk is haza. Itthon aztán gyorsan vissza is zökkentünk életünk megszokott rendjébe.

Másnap délelőtt a soron következő etetéshez ébredtek, amikor Anyukám érdekes arckifejezéssel jött ki a szobájukból: "Gyere csak! Szerintem ez nem a Réka!" Sietek be, és Réka ágyában fekszik egy kislány, aki teljesen olyan, mint Eszter. Eszter ágyában fekszik egy kislány, aki tisztára olyan, mint a Réka! Vagy mégsem? Most akkor ki kicsoda? Réka ruhájában Eszter, és Réka, Eszter ruhájában? Tényleg lehetséges, hogy összecseréltük? Egymás mellé fektettük őket, és kerestük az addig felfedezett különbségeket. Egymástól függetlenül hárman is azt mondtuk, hogy "Ő Réka", így bebizonyosodott, hogy tényleg csere történt valamikor az elmúlt 24 órában... Vagy mégsem?...

Mindenesetre attól kezdve Réka Réka, és Eszter  Eszter...

Ezek után aztán miért csodálkozom azon, hogy Domi mindkét lányt "Jékának" hívja? De azért remélem, tudja, hogy két tesója van!

Réka és Eszter 3 hónaposan