A zene, az kell...

Az egész család szívéhez közel áll a zene, így nem volt kérdés számomra, hogy majd a kisbabám pocaklakó korában is rengeteg muzsikát fog hallgatni. Járunk zenekarra, énekkara, nyomon követi a növendékeim fejlődését, zongorázok, énekelek neki. Ez az elképzelés rögtön szertefoszlott, amikor kiderült, hárman laknak odabent. Az orvosom rögtön eltiltott mindenféle munkától és idézőjeles munkától is, le kellett mondanom a zenekarról, énekkarról, ráadásul akkor kezdődött a H1N1 mizéria, így közösségbe sem nagyon mertem menni.

Természetesen, amíg nem kellett bevonulni a kórházba, itthon sok zenét hallgattunk, dudorásztam nekik, de zongorázni a vége felé már nem nagyon sikerült, mivel a hasamtól nem értem el a billentyűket. A kórházban már egy kicsit nehezebben lehetett zenét hallgatni - a szobatársak zenei ízlése csak nagyon ritkán egyezik. Az éneklés még valamennyire kivitelezhető volt, bár igyekeztem késői időpontot választani az esti tisztálkodásra, valószínű, többekben furcsa gondolatokat ébreszthettek a zuhanyzóból kiszűrődő Mozart dalfoszlányok hangjai.

Mindenesetre - én mindent megtettem - és születésük után kíváncsian vártam a gyermekeimen megmutatkozó fantasztikus zenei tehetség jeleit. 

Amik elég korán megmutatkoztak. Eszterre például azt mondtuk, énekes lesz: olyan hangosan tud sírni, hogyha kitennénk a tetőre, légvédelmi szirénának is beválna. Domi pedig Vásáry André nyomdokaiba fog lépni, mivel egy ültő helyében ki tudja sikítani a négyvonalas Bé-t. (Ez a mutatvány a doktornéni rendelőjében megy a legjobban)

Az önértékelésük is rendkívül fejlett: tudják, az igazi műértő egy hang megszólaltatása után is felfedezi a rejtőzködő tehetséget - minek strapáljuk magunkat - a zongorán egy hang leütése után lelkesen megtapsolják egymást, és magukat is.

A műértő-képességük is igazán kifinomult: A szép, igényes zenét megtapsolják, és mondogatják: "Szép vóót", míg a többire rázzák a fejüket és hisztérikusan kiabálják, hogy "nem kell!!!"

Csak hízott a mellem a büszkeségtől. Mindaddig, míg egy szép napon - azt hiszem, ezt minden gyerek előbb-utóbb megteszi - elkísértek a lakás legkisebb helyiségébe. Mindhárman. Nagyon élvezték a különleges helyzetet, majd amikor hallhatóan befejeztem a dolgomat, felém fordultak, tapsolni kezdtek és kiabálták: "Szép vóót, szép vóót!"

Berci és Pótci

 Néhány hónapos korukban kaptak a gyerekek egy-egy szundikendőt. Domi egy kiskutyát, Boldit, Réka egy kis lepkét/méhecskét, Zümit, Eszter pedig egy kis bohócot, Bercit.

  Senki nem vált igazi baráttá, egyedül Berci. Berci segít elaludni, megvigasztal, ha valaki bánt, felvidít, ha rossz a kedvünk, és csak úgy játszani is igazán jó vele, és az "illatáról" még nem is beszéltünk.

 Egy időben Eszter Zümit is felkarolta, látván, hogy unatkozik, no meg, a kicsi szarvacskája éppen jól beleillett a kibújni készülő szemfog helyére. Masszírozótehetsége majdnem Berci rangjára emelte Zümit.  Még sétálni is magunkkal vittük néhányszor. 

  Egyik őszi sétánk alkalmával Zümi gondolt egyet, - vagy megunta a szarva rágcsálását, vagy csak egy kis kalandra vágyott - és kiugrott a babakocsiból. Mindezt olyan halkan tette, hogy csak otthon vettük észre hiányát. Persze rögtön körbeszaladtam a sétánk útvonalán, de Zümit már nem találtam. Sem az úton, sem az út mellett, sem az árokban, sehol. Nagyon szép kis lepke/méhecske volt. Valaki előbb megtalálta, mint én. Bízom benne, hogy aki az új barátja lett, ugyanúgy szereti, mint Eszter szerette...

Eszter és Zümi

Zümi eltűnése után gondolkodni kezdtem, hogyan lehetne egy Zümi-dublőrt találni. Ahol vettem, nem kapható már - szezonális termék. 

Az interneten keresgélve ugyan Zümit nem találtam, (szerencsére Eszter hamar túltette magát az elvesztésén) de ráleltem egy Berci-hasonmásra. Gyorsan lecsaptam rá, mivel egy Bercivel történő váratlan baleset katasztrofális következményekkel járna.

  

Néhány nap múlva megérkezett a hasonmás - Pótci. Bemutattuk őket egymásnak. Eszter nézte, nézte, majd megszólalt: Nem kell Pótci!! - majd Berci sapkájának végét  a fülébe dugva elvonult. 

Pótci sokat van egyedül. Eszter néha odamegy: Szomorú, Pótci - mondja - majd egy kicsit odabújik hozzá, megszeretgeti.

De Berci az igazi, hűséges Barát. Ha éppen nincs szem előtt, Eszter elkiáltja magát a szoba közepén: BEECI, HÓÓVAGY? NEM LÁTLAK!

Berci soha nem jön velünk sétálni...

Eszter, Bercivel

Berci és Pótci

A csend mindig gyanús...

 Hallottam már ezt sok szülőtől, és tényleg, a legelképesztőbb dolgok, és a legnagyobb meglepetések mindig csendben történnek.

Amikor elkezdtük tervezgetni a tetőtéri lakásunk beépítését, nem gondoltunk arra, hogy egyszerre hárommal többen leszünk.

 Ahogy nőnek a Gyerekek, és a mozgásterük is egyre nagyobb, mi szépen lassan kiszorulunk a lakásból. Egyre több helyiséget kellett megnyitni számukra, és bababiztossá tenni, mivel képtelenség arra figyelni, hogy éppen ki mit eszik-nyal meg, nyit-pakol ki. Nincsenek cserepes virágok - Domi 5 perc alatt megenne fél cserép földet. Az asztalon nincs terítő - hamar rájöttek, hogy az elérhetetlen dolgok hogy válnak könnyen elérhetővé. A székek fel vannak fordítva, és az asztal alá dugva - túl gyakran képzelték létrának őket. Az alsó polcokon csak plüssök, labdák, egyéb játékok laknak. A TV elé egy fél járóka van kerítésként erősítve, mert úgy gondolták, hogy Halász Jutka nénit egy szép dal után nyugodtan vállon lehet veregetni.

  Egyetlen szoba van, ahova nem mehetnek be, a dolgozószoba. Számítógépek, CD-k, nyomtató, a megszállott övezetből kimentett, könnyen felboruló-törő állólámpa, Apu szerszámai - ide van minden összegyűjtve, ami nem babakézbe való. Az ajtó mindig csukva van. És természetesen, ez a világ legizgalmasabb helye.

 Amíg a konyhában mosogatok, rendet teszek, szívesen hallgatom, ahogy a nappaliban tesznek-vesznek, játszanak, "beszélgetnek" - édes alapzaj. Ma délelőtt, ahogy elzártam a csapot, csak azt a bizonyos csendet hallottam. Gyanús csendet. Kinéztem a nappaliba. Sehol senki. Megyek szobáról szobára. Senki. És csend. Hová tűntek a gyerekek?

 Aztán észreveszem, hogy a titkos szoba ajtaja résnyire nyitva van... Benézek...

Réka Apu asztala előtt ül a széken, kezében egy csavarhúzóval. Domi egy tokjából kiszedett CD-vel a kezében vizsgálgatja, hogyan lehetne felhúzni a reluxát. Eszter pedig kipakolta az egyik komódból az üres dobozokat, azokat vizsgálgatja, maradt-e bennük valami, majd mikor meglát, levesz apu asztaláról egy tintapatront, és mondja: ó, de szééép!!! 

  Nagyot nőttek az elmúlt hetekben. Domi a legmagasabb. Eléri a kilincset... Innen is kiszorultunk...

Lelemények

Mászókát, hintát, akadálypályát és még lehetne sorolni, mennyiféle játékot lehet kapni, amivel csemetéinket rövidebb-hosszabb időre le lehet kötni. Azonban a legjobb játék az, amit saját maguk találnak ki.

Egy felfordított szék pl. kiváló hinta:

Az ágyneműtartó félretolásával a legizgalmasabb alagút tárul fel:



A legjobb hangszerek a konyhában találhatóak:



...és a házipatikában:



Egymást is nagyon jól el lehet szórakoztatni:





De a legeslegjobb játék:

Cipővásárlás Domival

 Vannak helyzetek, amikor a gyerekek teljesen kifordulnak magukból. És természetesen ezek az esetek általában nyilvános helyen, sok ember előtt történnek, hogy anyuka is izzadjon egy kicsit...

  Dominak nagyon duci a lába. Hiába mértem le, és hoztam neki próba nélkül cipőt, pár napig hordta, majd egyszer csak üvöltve tiltakozott az ellen, hogy a lábára húzzam. (természetesen ekkor már kicserélni sem tudtam, látszott rajta, hogy használtuk)

 Elhatároztam tehát, hogy elviszem magammal cipőt vásárolni, alaposan megpróbáljuk, megnézzük, hogy biztos jó legyen. A két lányt a mamákra hagytam, alig vártam, hogy kiélvezhessem, hogy csak egy gyerekkel vagyok, nem kell hatfelé figyelni.

  A tündéri kisember nagyon élvezte az autózást, a parkolóhelytől a bolt ajtajáig tartó pár métert gyalog tettük meg. Nyílt az ajtó, és már vártam a csodálkozó nagy szemeket, és csodálkozó "húú"-zást a sok színes cipő láttán. Ehelyett...

  Talán azt hitte, szurit kap... vagy vért vesznek... vagy megnézik a torkát.... vagy kiszívják az orrát... vagy kitisztítják a fülét... vagy jön az Öhömböhöm... Nem tudom, de az én nyugodt és nevetős kisfiam elkezdett üvölteni, és az összes tapadókorongjával rám tapadt, alig tudtam mozdulni. Hiába mondtam neki, hogy itt nem kell félni, nézd, micsoda gyönyörű cipőcskék vannak itt, és ne félj, nincs itt semmiféle doktornéni, sem spatula, sem orrszívó, nem hatott. Már-már kezdtem feladni a cipővásárlást, de nem tehettem, mivel nem volt mit felvennie szegény gyereknek... Végig ordított, amíg kiválasztottam a cipőt, méretet kértem, felpróbáltuk - hihi, érdekes mutatvány volt - és megvettem. Arról inkább ne beszéljünk, hogy eközben rengetegen jöttek a boltba, arról se, hogy a vevők és az eladók ordítva kommunikáltak egymással, hogy értsenek valamit. A sajnálkozó tekinteteket és kérdéseket pedig, hogy miért sír ENNYIRE, szeretném mihamarabb elfelejteni... Alig vártam, hogy kijöjjünk a boltból, még a Cooper-teszten sem izzadtam le ennyire annak idején...

  Domi az egész hazautat végigvigyorogta, itthon pedig szembesültem azzal, hogy vettem egy iszonyat drága cipőt. De legalább jó. Hordja. Sőt, szereti.