Félelmek

Nemrég olvastam, hogy a kisgyerekek két éves kor körül elkezdenek ettől-attól félni, néha egészen banálisnak tűnő dolgoktól. Például, nem mernek ráülni a fürdőkád lefolyójára, mert félnek, ők is lefolynak a vízzel együtt, és megeszi őket a csatornaszörny. Az Enyémek nem félnek a lefolyótól, bár még nem is emlegette nekik senki a csatornaszörnyet...

Rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek úgy viselkednek a félelmeikkel, mint mi, amikor horrorfilmet nézünk. Félünk, de mégis megnézzük, sőt, még szeretjük is.

Kiderült, hogy nálunk pl. a Süsü ez a "horrorfilm" kategória. Amikor először megnéztük a főcímzenét, mindhárman csak úgy tapadtak a képernyőre. Az egyik jelenetnél (nem ám, ahol tüzet fúj és füst jön az orrából, hanem ott, ahol leveszi a Süsü a zsoldos kalapját, mert rászállt a lepke), kicsit megrettentek, de aztán elmagyaráztam, hogy a Süsü nem bánt, nagyon aranyos, és mindenkit szeret, csak félnek az emberek tőle. Majd újra és újra kérték, hogy nézzük meg a "Szüszüt", és én megnyugodtam, hogy nem ijedtek meg nagyon, sőt kedvenc lett. Annál a bizonyos jelenetnél mindig elmondták, hogy "nemmánt a Szüszü, anyajosz a Szüszü" - természetesen a képernyőre tapadva. Réka aztán egyszer elszörnyedve, kikerekedett szemmel bejelentette, hogy "leesett a feje" - itt már kezdtem gyanakodni. Játék közben, ha Eszter észrevette, hogy Domi éppen a nála lévő játékot szemelte ki, menekülni kezdett, kiabálva, hogy "segítség, sárkááány" Miután egyik hajnalban Réka felébredt, és az ágyában álldogálva suttogta, hogy "nemmánt, nemmánt", úgy határoztam, hogy ráérünk még a horrorfilmekkel, egy ideig szüneteltetjük a Süsüt.

Azóta tudom, hogy amire azt mondják "nemmánt", attól bizony félnek. Nemmánt a sötét, nemmánt a porszívó, nemmánt a szöszmösz, nemmánt az "X" bácsi.

És hogy ezek néha tényleg egészen banális dolgok, az bizonyítja, hogy a legutóbbi "nemmántot" ez a fénykép okozta:

Nemmánt a Jéka

A Szöszmösz

Milyen édes! - gondoltam, amikor pici ujjacskái közé fogva Réka először hozta a takaróból kihullott kis szöszt: "Ez mi ez?" - kérdezte. "Szöszmösz" - feleltem magamhoz ölelve, hogy milyen ügyes, már most takarít. "Add ide Anyunak, kidobjuk" - kértem, és Ő engedelmeskedett. Elvonult, majd rövid idő után újra jött összecsípett ujjacskákkal: "Szöszmösz" - és máris rakta a kezembe. Újabb "anyumindjártelolvad" dicséret után továbbállt. Utána mentem, és láttam, négykézláb mászva, szemét a földre szegezve kutat, majd diadalittasan lecsap, feláll, és már hozza is: "Szöszmösz".
Aztán megtalálta a gyapjú plédet, ami a szöszmöszök nagy százalékát szolgáltatta. Nem várta meg, hogy a pléd az azóta már ellenséggé vált Szöszmöszt magától kihullajtsa, tépkedni kezdte. Szöszmösz, szöszmösz, szöszmösz...
Az ellenség mindenhova beférkőzött. Ha a fürdővízbe véletlenül került egy, a zokniból a lábacskára ragadt Szöszmöszök közül, Réka addig nem volt hajlandó beleülni a vízbe, míg az atomnyi méretű Szöszmöszt ki nem vettük. Napokig magyaráztam, hogy a szöszmösz nem bánt, és a porszívó majd szépen felszedi az összeset, így megnyugodott, és szerencsére, úgy egy hét alatt normalizálódott a Szöszmösz-helyzet.

Tegnap Domi adott a kezembe valamit: "Szöszmösz" - mondta....

Domi dilemmája... (?)

Most egy régebbi történetet mesélek el,  Domi dilemmája juttatta eszembe.

Mivel kicsit koraszülöttek és kisebb súlyúak voltak a gyerekek, 1 éves korukig háromhavonta Pécsre kellett járnunk fejlődésneurológiai vizsgálatra. Az első ilyen alkalommal nagyon izgatottak voltunk. Mikor induljunk, mikor egyenek, mi lesz, ha későn kerülünk sorra, hogy viselik a sok embert, a várakozást. Mondanom sem kell, angyalian jól viselkedtek, annak ellenére, hogy elég sokat kellett várnunk. A vizsgálat úgy zajlott, hogy mindhárom babával bementünk a rendelőbe, pelenkáig le kellett vetkőzni, megmérték,  majd a doktornéni össze-vissza dobálta őket, olyan tempóban, hogy megijedni sem volt idő, sem nekik, sem nekünk. Miután megmondták, hogy minden rendben, gyorsan felöltöztünk, és indulhattunk is haza. Itthon aztán gyorsan vissza is zökkentünk életünk megszokott rendjébe.

Másnap délelőtt a soron következő etetéshez ébredtek, amikor Anyukám érdekes arckifejezéssel jött ki a szobájukból: "Gyere csak! Szerintem ez nem a Réka!" Sietek be, és Réka ágyában fekszik egy kislány, aki teljesen olyan, mint Eszter. Eszter ágyában fekszik egy kislány, aki tisztára olyan, mint a Réka! Vagy mégsem? Most akkor ki kicsoda? Réka ruhájában Eszter, és Réka, Eszter ruhájában? Tényleg lehetséges, hogy összecseréltük? Egymás mellé fektettük őket, és kerestük az addig felfedezett különbségeket. Egymástól függetlenül hárman is azt mondtuk, hogy "Ő Réka", így bebizonyosodott, hogy tényleg csere történt valamikor az elmúlt 24 órában... Vagy mégsem?...

Mindenesetre attól kezdve Réka Réka, és Eszter  Eszter...

Ezek után aztán miért csodálkozom azon, hogy Domi mindkét lányt "Jékának" hívja? De azért remélem, tudja, hogy két tesója van!

Réka és Eszter 3 hónaposan