Szülői tudatmódosulás

Még élénken él bennem az élmény, amikor még gyermektelenként megkérdeztem az egyik újdonsült barát-apukát, hogy hogy vannak, mire ő azt válaszolta, hogy képzeljem, evés után egy jót büfiztünk, majd telerottyantottuk a pelust aranysárga kakival... Akkor alig tudtam rendezni a vonásaimat, és mosoly-grimaszolva választ kinyögni, hogy "dejó"...  Ma már értem.

A tudatmódosulás első jeleit akkor véltem felfedezni magamon, amikor egy ritkaságszámba menő, emberrel kettesben sétálás során lelkesen felkiáltottam, hogy "oda nézz, hogy húzza a repülő a csíkot!"

Több, mint három évnyi gyermekekkel-itthonlét után (melynek így utólag egyetlen percét sem adnám vissza) ez a tudatmódosulás egy bizonyos agymosottság-érzésbe torkollott. Hogy mik a tünetek?

- Nem értem a férjem vicceit

- Nem adok át fontos üzeneteket
- Félbehagyok mondatokat, aztán nem emlékszem, mit hagytam félbe, és nem értem, miért néznek rám várakozóan

- Számtalanszor mellágépelem a betűker

- Csak három nap, és kb. ötven megnézés után röhögök azon, hogy Eperkéék krikett helyett kroketteznek.

- Egész nap gyerekdalok járnak a fejemben, és néha ki is buggyannak belőlem.

- Sokszor nézek bambán

Mindezeket, és még sok mást, ami most nem jutott az eszembe, még el is tudnám viselni, de az, hogy néhány alkalommal szembesülnöm kellett azzal is, hogy felnőttekkel szinte egyáltalán nem tudok értelmesen beszélgetni, mert alig tudom kifejezni magam, mindehhez pedig egy a fejemben lévő vattapamacs-érzet társul, az utóbbi napokban egy depresszió-állapot felé kezdett sodorni.

Mindaddig, amíg ma a játszótéren meg nem jelent egy hölgy tűsarkú papucsban egy gyermekkel, aki segítséget kért egy kis dombon való felmászáshoz. A hölgy így szólt, szó szerint: "Most nem tudok utánad izé, mert nem gondoltam, hogy izé." ( kell mondanom, hogy azóta ismételgetem a mondatot azért, hogy most le tudjam írni?) És ekkor megnyugodtam. Hogy azért még nem tartok itt.

Persze meg aztán pláne, hogy azért mégis miért, mellesleg csupán akkor, nem?

Húsvét

Mint ahogy a születésnapot, a Húsvétot is hasonlóan vártam a tavalyi után, mert örültem volna egy kis tavaszi napsütésben tojás keresgélésnek, de az időjárás idén sem volt kegyes hozzánk, sőt, még jobban megszívatott, mint tavaly. Így aztán, mivel semmi kedvünk nem volt a hó alól tojásokat kotorászni, úgy döntöttünk, (szőr ide, szőr oda :))  idén is beengedjük a lakásba azt a szerencsétlen Nyulat. Meg is hálálta, mert mindent teletojt csokitojással és apró ajándékokkal. Így aztán Húsvétvasárnap reggel, amikor a gyerekek felébredtek, és kinyitották a szoba ajtaját, ámulva bámulták a sok színes finomságot. Vették is a kis kosárkájukat, és kezdték bele gyűjtögetni a zsákmányt. Domi azért nem ment annyira messzire - ti. ő az "az vagy, amit megeszel" mondás hűséges követője - rögtön elkezdte bontogatni és szájába tömni az elsőként megtalált csokitojást, és így haladt lassan, de biztosan, lépésről lépésre. Mire a harmadik tojást kezdte bontogatni, a lányok már összeszedték a többi nyolcszázat. Ragyogva a keresgélés izgalmától újabb és újabb rejtekhelyekre bukkantak rá (én meg időnként a kosárkából kicsenve újabbakat dugtam el).

Húsvéthétfőn mamához készülődve rá kellett döbbennünk, hogy az autónk akkumulátora lemerült, így egy kis "kényszerjátékot" kellett beiktatnunk az udvaron. Szerencsére aznap már tűrhető volt a hőmérsklet (legalábbis nem volt fagy és hóesés) és a kukásautó is visszahozta a buboréfújókat (ezt majd egy másik bejegytésben elmagyarázom), így elég jól mulattunk. Egyszer csak egy autó áll meg a kapu előtt, és kedves kis barátunk, Misi érkezett, hogy gondoskodjon arról, hogy mi, lányok továbbra is szépek maradjunk. Igen ám, de elkövettem azt a hibát, hogy az ünnep locsolkodós részéről nem meséltem nekik - sajnos a családban nem követik a fiúk ezt a hagyományt, én bánom, és ugyan magam előtt látom Apuci felvont szemöldökét, ahogy ezeket a sorokat olvassa, de jövőre megpróbálom rábeszélni egy kis apa-fia közös programra... Na, a lényeg, hogy a lányok nem tudták, hogy mi történik, és a gyönyörű és gyönyörűen mondott locsolóvers ellenére is úgy ordítottak és zokogtak, mintha szegény Misi permetezőszert fújt volna ránk, hogy kiirtsa a családot. Domi mindezt lefagyva szemlélte a motorján ülve. Szerencsére aztán megbékéltek, és megkínálták Misit csokival, sőt, még a kis kerti házikójukba is beengedték.

Aztán elindult az autó, és máris indultuk a mamához, ahol a sok unokatesóval játszva, mulatva töltöttük az ünnep hátralévő részét.

És hogy a Húsvét igazi jelentéséről se feledkezzünk el, a végén egy kis történet:

Réka nem akar ebédelni. Mondjuk neki, hogy ennie kell, mert attól nő szép nagyra. Erre ő azt feleli: 

- Én nem akarok nagyra nőni!

- De miért nem? - kérdezem.

- Mert ti (és itt nem akarta megnevezni, hogy ki, gondolom, általában a felnőttekre gondolt), mert ti már rosszak vagytok.

Azt hiszem, sokat tanulhatunk tőle...