Aranyosságok

Kedves szomszéd nénink, Piroska néni gyakran átjön meglátogatni minket. Nagyon szeretik a gyerekek, sokszor emlegetik is. Kezdetben Réka "Pokos néninek" hívta, de amikor továbbfejlesztett változatként "Pojoszka" néniként emlegették, úgy éreztem, lépnem kell. A következő "Pojoszkánál" leültünk és próbáltam segíteni kimondani helyesen a néni nevét. "Pi-ros-ka" néni - tagoltam. "Pojoszka" - jött a válasz. Hirtelen eszembe jutott, hogy a színeket már ismerik. "Mondd, hogy piros...ka" - kértem. Néz rám nagy szemekkel... "Na, - sürgettem - piros..." "Kék-ződ-sága" -vágta rá diadalittasan. Feladtam. Szerintem Piroska néni nem fog megsértődni....

Domi, ha azt akarja, hogy felvegyem, odaáll elém, és azt mondja: gyeje kicsim! vagy gyeje babámm!, Gyeje madajam!

Egyik reggel még a katicás pizsimben voltam, amikor odabújik hozzám, hogy vegyem fel, miközben mondja: "Gyeje katicám!

Miután elszörnyedve szembesültem a mérlegen megjelenő számokkal, elhatároztam, hogy tornázni fogok. Elővettem a pilates DVD-t, és elkezdtem a bemelegítést. A gyerekek nem tudtak mit kezdeni azzal a látvánnyal, hogy bálna-anyu a földön fekszik. Gondolták, segítenek rajtam. Eszter együttérzően mellém feküdt, Réka a kezemnél fogva próbált felhúzni, ezzel egyidőben Domi a mellkasomra pattant és az időközben felcsúszott pólóm miatt szabaddá vált hasamat kezdte paskolni. Mondanom sem kell, a mutatvány röhögésbe fulladt, de azért hősiesen végigcsináltam... 3 súlyzóval...

Nagyon szeretik a zenét. Mindenre táncolnak, még a formabedobós játék vonatzakatolás hangjára is. Eszter teljesen transzba esik, ha zenét hall. A balettet szereti a legjobban. Nézi a koreográfiát, és próbálja lemásolni. Természetesen előképzettség híján talán csak én látom bele mozdulataiba az igazi tánclépéseket.



Nemrég megnyitottam a fb-on egy hivatkozást, meghallották ők is a számot. Azóta minden nap többször le kell játszani, és tombolnak rá :)

Van még valaki Domin kívül, akinek csikis a foga?




Végül egy találós kérdés: Mit mond Domi?

A piros történet

Többször ültem már le, hogy írjak valamit, de soha nem jutottam tovább egy mondatnál. Egy ideig most is úgy tűnt, hogy ez lesz az a mondat, aminél nem fogok tovább jutni, de erőt veszek magamon.

A válságnak több oka is van. Egyrészt - be kell vallanom - vannak kicsit kényszeres dolgaim. Ez a "monkosság" (ld. Monk, a flúgos nyomozó) néha gátol bizonyos dolgokban. Most nem arról van szó, hogy számolom utazás közben a fákat (na jó, amióta vezetek, erről leszoktam :) ), vagy hogy hány szelet hagymát, uborkát, paradicsomot vágok. A blog létét az sem zavarja, hogy nem tudom sokáig nézni, ha ferde egy szőnyeg, vagy kilóg a sorból egy könyv. (Igazán nem értem, hogy kire üthetett Réka, amikor  nem kér a csokit, mert piszkos lesz tőle a keze...)

Ami az itteni válság okozója, az monkosságom azon része, amit úgy tudok legjobban elmagyarázni, hogy ha van egy képem, amit ki kell színeznem, és azon van egy iciri-piciri piros virág, de nekem elveszett a piros ceruzám, addig amíg nem találom meg, el sem tudom kezdeni a kép színezését...

Blog-vonatkozásban pedig annyi történt, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy nagyon égő-e leírni egy olyan történetet, ami rendkívül mulatságos, de az én szórakozottságom és rendetlenségem (mert bármily furcsa, monkosságom  sajnos nem vonz magával rendmániát) vezetett oda, hogy megtörténjen.

És ez a történet volt az a bizonyos "piros ceruza". Úgy éreztem, a sztori nélkül nem mehet tovább a blog. 

Lassacskán elérkezett a gyerekek 2. születésnapja. A "piros" történetet már szinte el is felejtettem, és a lázas készülődés közben már előre fogalmazgattam magamban a fennkölt gondolatokat a bejegyzéshez, amit a mosolygós és vidám és megható Születésnapról fogok írni. Csakhogy a lázas készülődés ténylegesen lázas lett, Esztert az ünnep reggelén vihettem a doktornénihez, és a délutáni ünneplés idejére már Domin is látszott, hogy valami nincs rendben. Gondoltuk, hogy a torta, a tűzijátékos gyertya és az ajándékok majd elvonják a betegségről a figyelmet, ami elég merész gondolat volt. A tűzijátékos gyertya, miután alig akart meggyulladni, akkorát durrant, hogy még én is úgy megijedtem, hogy egy métert hátra ugrottam. Az egy, egy félig és egy egészen beteg gyerekről nem is beszélve. Hogy írjak mosolygósat, vidámat és meghatót, ha az arcukra ülő rettenet jut eszembe?

A szülinapot követő három hét folyamatos betegeskedéssel telt. Mire kikeveredtünk belőle, kezdtem a humoros oldalát is látni a történteknek, meg is próbáltam leírni, de nem jutottam tovább két mondatnál. Így aztán ez a történet is "piros" lett, mert hogy néz ki egy blog, ha nincs a Szülinapról bejegyzés?

Most pedig itt a Húsvét, amiről hamarosan fogok írni, de előtte van még egy "piros" történet, aminek megosztását eddig csak a lustaságom akadályozta meg...