A Karácsony előtti hetekben felelevenedett, hogy az elmúlt években mennyire nem tudtam kivenni a részem a készülődésből. Három éve egy (vagy több) vírus vett le a lábamról, két éve egy hatalmas pocak akadályozott, tavaly azt sem tudtam, milyen évszak van. Ilyen előzményekkel idén igazán büszke voltam magamra, hogy a negyedik vasárnapra bár, de elkészült az Adventi koszorú, mindenkinek sikerült kitalálni, hogy minek örülne a fa alatt, és egy kis takarítást is beterveztem. Szenteste előtt két nappal a kis trió is aktívan bekapcsolódott a lakás csinosításába.
Miután tízórai után átöltöztünk, - ez nem mindennapos, csak az önálló joghurt kanalazás alternatív formájának kipróbálása után, Domi a mosakodásnak is egy számára sokkal szórakoztatóbb válfaját választotta, melynek eredménye igencsak nedves ruházat lett.
Szóval át- majd felöltöztünk, és lementünk az udvarra egy kis ebéd előtti levegőzésre. Eszembe sem jutott, hogy télen nincs mindig tél, és az ősszel térkövezett és még be nem növényesített udvarunk egy része potenciális dagonyapályává alakult. Két perc múlva már mindhárman a sárban "szánkóztak" - fenéken. Az eredmény: legalább két centivel magasabb gyerekek (sár a cipő talpán), két rétegen keresztül is sáros pelenka, és egy lépcsőház - a levetkőzés helyszíne - ami akkor inkább egy malaclakra hasonlított. Mekkora szerencse, hogy nem takarítottam ki előtte tükörfényesre a lakást!
Aztán eljött a Szenteste. Illetve Szent Délután. Szegény Jézuskának csak egy délutáni alvásnyi ideje volt, hogy mindennel elkészüljön. Húzós tempóban ugyan, de mire felébredt a társaság, a Karácsonyfa díszben állt, az ajándékok alatta várták gazdáikat. Jézuska a nagy sietségben a csilingelő hangú csengőt elkeverte valahova, így az angyalok jobb híján egy öblös hangú mozsárral csengettek, de a meglepetés fényét ez sem halványította el.
Domi - hátha megint valami orvos van a dolog mögött - gyorsan visszafordult, hogy "mennyünk szétáni", Eszter nagy lendülettel nyugtázta, hogy "Kajácony...fa" majd egy laza mozdulattal kikapta a díszzacskóból az egyik ajándékot, és tologatni kezdte. Réka pedig megállt a szoba közepén, és csak ennyit mondott: "Kajáconyi Angyalok"... Akik azóta is velünk vannak...
Miután tízórai után átöltöztünk, - ez nem mindennapos, csak az önálló joghurt kanalazás alternatív formájának kipróbálása után, Domi a mosakodásnak is egy számára sokkal szórakoztatóbb válfaját választotta, melynek eredménye igencsak nedves ruházat lett.
Szóval át- majd felöltöztünk, és lementünk az udvarra egy kis ebéd előtti levegőzésre. Eszembe sem jutott, hogy télen nincs mindig tél, és az ősszel térkövezett és még be nem növényesített udvarunk egy része potenciális dagonyapályává alakult. Két perc múlva már mindhárman a sárban "szánkóztak" - fenéken. Az eredmény: legalább két centivel magasabb gyerekek (sár a cipő talpán), két rétegen keresztül is sáros pelenka, és egy lépcsőház - a levetkőzés helyszíne - ami akkor inkább egy malaclakra hasonlított. Mekkora szerencse, hogy nem takarítottam ki előtte tükörfényesre a lakást!
Aztán eljött a Szenteste. Illetve Szent Délután. Szegény Jézuskának csak egy délutáni alvásnyi ideje volt, hogy mindennel elkészüljön. Húzós tempóban ugyan, de mire felébredt a társaság, a Karácsonyfa díszben állt, az ajándékok alatta várták gazdáikat. Jézuska a nagy sietségben a csilingelő hangú csengőt elkeverte valahova, így az angyalok jobb híján egy öblös hangú mozsárral csengettek, de a meglepetés fényét ez sem halványította el.
Domi - hátha megint valami orvos van a dolog mögött - gyorsan visszafordult, hogy "mennyünk szétáni", Eszter nagy lendülettel nyugtázta, hogy "Kajácony...fa" majd egy laza mozdulattal kikapta a díszzacskóból az egyik ajándékot, és tologatni kezdte. Réka pedig megállt a szoba közepén, és csak ennyit mondott: "Kajáconyi Angyalok"... Akik azóta is velünk vannak...
